Az emberi kapcsolatok játszótere, a kimeríthetetlen emberi játszmák színtere. A repertoár olyan széles, hogy több könyv sem lenne hozzá elég, hogy megírjam.

Mi emberek hihetetlenül kreatívak tudunk lenni, ha egy kis ármányról, vagy a szerelemről van szó. Vagyis arról, amit a többség szerelemnek hisz, aztán igen rövid emberi idő múlva valahogy elmúlik. Hipp-hopp és a baj az igazán az, hogy addigra már belekeveredett egy olyan sűrűn szőtt hálóba, amiből nagyon nehéz kikecmeregni. Ezért mondom mindig azt, hogy talán észnél kéne lenni és nem beleugrani mindenféle kútba, úgy, hogy fogalmunk sincs mi is van benne. Nem azt mondom, hogy vessük alá a kapcsolatainkat és a másikat egy FBI által levezetett nyomozásnak és személyiség elemzésnek, mert kell a kockázat, nagyon is. Csak azt mondom, hogy figyeljünk már kicsit jobban, meg ne rögtön legyen ásó meg kapa, meg csináljunk nagycsaládot, meg mutassuk be egymást mindenkinek, meg a gyerekeink behúzása, majd szétcseszése, hanem, hogy figyeljünk, érezzünk, és ne építsünk lila ködöt. Vegyük észre önmagunkat a sztoriban, meg a másikat. Úgy igazán.

Azért lenne célszerű ez, mert akkor talán nem lenne ez a tébolyda, ahol emberek sokasága ragad bele olyan kapcsolatokba, amelyet egy idő után úgy él meg, mint a sarokba szorult patkány. Azért éli meg úgy, mert óvatlan volt és valami indok miatt, olyan kompromisszumot kötött, ami aztán konkrétan bezárta egy kapcsolatba, amiből nem tud kilépni. Sokféle ok lehet itt, de többnyire a legfőbb az-az, hogy nincs türelmünk, nem ismerjük magunkat, simán bevesszük a másik álarcait, meg van valami érdekünk, ami miatt lényegében tudattalan hülye gyerekként egyszer csak nyakig benne vagyunk. Addigra már többnyire nem ketten, hanem gyerekestől, meg házastól, meg bankszámlástól, megy hitelestől, és mindezekkel bekötve ott állunk és rájövünk, hogy csapdába kerültünk, nem is olyan jó a cucc, nem megy a szex és lényegében vagy testvérként éldegélünk, vagy gyűlöljük egymást.

Ezen szép felébredésünk hajnalán, úgy legyint meg minket a szégyen, mint a szomszéd disznótelep maró szaga és nem úgy, mint a tavaszi virágok illata, május reggelén. És itt jövünk rá, hogy át@asztak. Leginkább mi magunkat. Meg egymást. Az van, hogy azonnal menekülnénk, de az érzelmi és fizikai hálók beszőttek, mint a pók, és a szégyen mérgét fecskendezték a bőrünk alá.

A nőknek sem kellemes a szégyen, de azt látom, hogy náluk ez máshogy van. Ha ők már fészket raktak, vagy bebiztosították magukat, nem pörögnek ezen, mert meg vannak győződve arról, hogy a férfi nem lép ki, mert nem hagyja magára, mert nem teheti, mert nélküle életképtelen a rendszer és köteles felelősséget vállalni. Ami normál egészséges esetben így is van, és akkor szépen megbeszélve el is lehetne válni. De az esetek többsége nem egészséges. Mindenki kihasznál mindenféle vélt lépéselőnyt, és manipulál a végtelenségig. Mondanom sem kell, hogy itt jön a legnagyobb arculcsapás, mert a felek itt jönnek rá, hogy ha ilyen a vége, hát milyen lehetett az eleje...Hát, hogy nem szerelem, az fix.

• emberi kapcsolatok férfiak párkapcsolat

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!