Az élet minden pillanatban figyel. Ott lapul észrevétlenül a hétköznapok rutinjaiban vár és időzít. Vár a megfelelő helyzetre, pillanatra és ránk, hogy végre megmérettessen és felszabadítson saját korlátaink alól a felelősségvállalás teljes súlyával.

Emberek vagyunk, tele félelemmel, hazugsággal és gyengeséggel. Hazudjuk, hogy mindent megtettünk, hogy mindent kimondtunk, hisszük hogy ennél többet nem lehetett tenni az adott helyzetben, holott lelkünk mélyén pontosan tudjunk, hogy ez nincs így. Ismét megfutamodtunk, amikor ki kellett volna állni magunkért, amikor valakinek az arcába kellett volna kiáltani, amikor egy lelki terhet két szóval véglegesen le lehetett volna dobni magunkról, amikor nem akartunk valamit tovább csinálni és mégis megtettük pedig senki sem kényszerített rá, csak a kényszerképzet, hogy ez az elvárás felénk, s bebeszéljük magunknak, hogy nem okozhatunk fájdalmat a másiknak, inkább okozunk saját magunknak.

Hazudunk. Félünk képviselni önmagunkat, félünk úgy élni, ahogy szeretnénk, hazudunk a semmiért, hogy egy kicsit lazíthassunk a saját magunk által kreált kereteken. S ahogy lassan, hosszan enyhül a pillanat adta szenvedés, a sikertelen megmérettetés fájdalma, fellélegzünk, megint megúsztuk. Ismét túléltük a helyzetet, megint sikerült egy kis időt adni magunknak arra, hogy felkészüljünk a következő lehetőségre, amikor majd tényleg kiállunk a magunk igazáért, amikor nem hagyjuk többé, hogy hülyére vegyenek, amikor végre azt tesszük, ami jól esik és megküzdünk a boldogságunkért. Az élet minden pillanatban figyel, újabb lehetőséggel készül arra, hogy felnőtté válhassunk, hogy képviselhessük magunkat. Van, aki soha nem meri megélni ezt a pillanatot, van aki egy életen át halogatja. Van, akinek fontos a látszat, hogy mindent megtesz, hogy önmaga előtt se kelljen felvállalnia azt az énjét, amiről tudja, hogy ott nyugszik belül és tudja, hogy az az igazi, sokkal igazibb, mint bármi más, de mégsem teszi.

Nem szabad tovább várni, halogatni a döntést, megy az idő, abból a kevésből, ami megadatott a boldogságra és a szabadságra itt a Földön. Felelősséget kell vállalni, nem tovább mosolyogni és belül szenvedni, félni attól, hogy mit gondolnak arról, ha valami mást merünk, teszünk vagy mondunk, mint amit eddig. Higgyük el, hogy nem fog történni semmi, mindenki ugyanúgy fog tovább élni, mint eddig, csak mi nem. Lehet, hogy egy őrült nagy kiáltással ér véget és kezdődik egy új fejezet, lehet, hogy csak belül kiáltunk és csendesen elballagunk, vissza se nézünk, csak érezzük, hogy túl vagyunk rajta. Mindegy. Aminek változnia kell, az úgy is változik, az élet kikényszeríti, addig hozza egymás után a kellemetlen helyzeteket, amíg felül nem kerekedünk rajtuk és egy nagy szusszanással túl nem jutunk rajta. Hála és köszönet azoknak az embereknek, akik a végsőkig feszítik a húrt, és rákényszerítenek arra, hogy ne bírjuk tovább, hogy ne tűrjük tovább a nyomást és ha kezdetekben nem is könnyedén, de képviselni kezdjük önmagunkat és saját érdekeinket. Idővel belejövünk és szépen is tudjuk majd csinálni, már nem őrülünk bele belül, már nem lesz ezer a vérnyomásunk, csak belül fogjuk fel, hogy most megint valami újat teszünk, egy korlátot döntünk le és amit most megteszünk az végleges, azzal már nem lesz dolgunk, megtanultunk nemet mondani, kiállni önmagunkért, és az élet tovább enged, a következő feladat felé. S aztán megint figyel.

• agatha seymour élet életmesék felelősség felelősségvállalás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!