Az a szomorú igazság, hogy mindig rettenetes voltam a férfiakkal. Tudod, nem szerettem őket eléggé, egyiket se, Miklóst is beleszámolva ebbe a díszes sorba. Úgy gondoltam senki se elég jó hozzám, közben ez meg micsoda baromság: én nem voltam magam számára érdemes, mert magamat nem becsültem. (Az ilyen persze csak a végén derül ki, soha nem akkor, amikor okosnak kéne' lenni az adott szituációban.)

Kegyetlenül bántam minddel és ebben a nagy kegyetlenkedésben nem vettem észre, hogy magamhoz vagyok a legkegyetlenebb. Emlékszel, amikor színházba készültünk és te késtél szokásod szerint, pedig azt hazudtam, hogy fél órával hamarabb kezdődik az előadás, de így is csak negyed órával kezdés után értél oda? Emlékszel erre, Juli? Akkor én sírtam ott a nézőtéren. Te nem láttad, mert fenn ültettek le a balkonon, a jegyünk meg a második sorba szólt, épp szemközt a színtérrel. Néztem a híres énekesnőt, aki egy tehetségkutatóban tűnt fel tizenévvel ezelőtt, az életéről énekelt, és zokogtam. Sajnáltam magamat, meg azt hogy magamon kívül nem sajnál engem senki. Csupán ezt a remekül felépített díszletet látják, meg engem a jelmezben, egy igen tetszetős, pompázatos életet, amit jól idehazudtam magamnak, de az én igazi arcom ennél sokkal szerényebb. Nem vagyok ez a dísznő. Kislány vagyok, aki védeni akarja magát a világtól, meg a férfiaktól legyezőkkel, parfümökkel és vörös rúzzsal. De ez a páncél sokminden mást is kivéd. Például a szeretetet. Az pedig igen fontos összetevője a boldogságnak. (Ezt a szeretetet – páncél dolgot különben pedig a pszichológusom mondta, mert látszat-dísznőnek pszichológus is dukál, mióta ideért Amerikából a legújabb divathullám a tévésorozattal, amiben tűsarkakon járó, független dísznők hazudják el életükről a sok marhaságot.)

Az előadás előtt egy színésszel beszéltem, aki régen ünnepelt operettcsillag volt, még Londonban is játszotta a fantomot. Plátói szálak fűztek hozzá, de te megpróbáltál lebeszélni róla, mert rossz híre volt: nem bánt jól a nőkkel. És te megint meg akartál védeni egy újabb csalódástól, megint elmondtad, hogy szörnyen választok, és egyáltalán nem értek a másik nemhez. (Azt hiszem ebben igazad van, Juli. Sosem ismertem semmilyen praktikát, nem tudtam bánni a bájaimmal, magas lovon ültem és onnan hadartam a monológomat a férfiaknak, már amelyik közel mert jönni. Egyvalamit tudok, és az az írás. Jól le tudom írni, de a valóságban minden máshogyan fest, mint ahogy én azt képzelem a virtuális tereimben, meg a monitorban szétszórt papírjaimon. Semmi sem olyan, mint a hazudós amerikai sorozatokban.) Aztán persze elmentem randevúra a színésszel minden tilalmad ellenére, de nem volt benne köszönet, úgy ahogy te azt megjósoltad. A színpadi emberek önzőek, mert szeretik mindenütt magukat látni. De engem minden józanérv ellenére vonzottak ezek az emberek. Elképzeltem, ahogy egy ilyen gyönyörű művész felesége leszek, és akkor játszhatom a dísznőt okkal. (A művészek mind gyönyörűek, kivéve azt az öreg költőt, aki néhány éve meghalt, és vénségére elvett egy fiatal menyecskét, na őt nem láttam soha szépnek.)

Szóval a dísznők mind hazudnak, hazudok magamnak én is, de én csak félig, mert én ál-dísznő vagyok. És az ál-dísznőknek kisebb a bűnük, mert azok régen kislányok voltak, és ha minden jól megy, igaziak lesznek. Addig meg engedjetek játszani!

                                                                                                                     Szentesi Éva - Rúzs és Tükör

• rúzs és tükör szentesi éva

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!