A csábítás elmélete 3. rész

A férfigyűlöletről...

Azt hiszem sok nő szívesen belecsapna a férfiak elcsábításába, boldogan venne részt szórakoztató kapcsolatokban, ha nem gyűlölné annyira a férfiakat! Ismerős helyzet, ugye? Szeretnénk mi a férfiakat, csak ne gyűlölnénk őket annyira… Mert annyiszor, de annyiszor bántottak már minket… Annyi jogtalan sérelmet hordozunk magunkban, hogy már mi magunk sem látunk ki a barikádok mögül.

Biztosra vesszük, hogy az újabb próbálkozás újabb kudarcba és újabb sérülésekbe torkollik majd, ezért aztán hosszas mérlegelés után jobbára úgy döntünk, hogy inkább otthon sirdogálunk egymagunk, nyalogatjuk a sebeinket, mintsem még egyszer kockáztassunk.

Ha visszagondolok az eddigi életemre azt kell, hogy mondjam nekem is akad sérelmem bőven. Elmesélhetném az életem, a családi örökségem, a párkapcsolati kudarcaim és azt hiszem nem járok messze a valóságtól, ha azt mondom összehasonlítva fájdalmainkat, ugyanolyan lenne, mint bárki másé csak pepitában… Voltak benne jó és rossz dolgok, szép és kevésbé szép pillanatok egyaránt. Hogy mégis mi lehet a különbség köztem és egy olyan nő között, aki még most is a sérelmein kesereg? Csupán egyetlen érvet tudtam felsorakoztatni magamnak a férfigyűlöletem ellen, boldog akartam lenni!

Egyszer csak tudatosodott bennem, hogy megy az idő, szalad, rohan és ha nem veszem kezembe az életem irányítását, ha nem lesz fontosabb, hogy boldog legyek, minthogy a sérelmeim mellett ücsörögjek nap mint nap sikertelenül, elhagyatottan nem fog változni semmi! Nem fogja senki rám nyitni az ajtót, hogy meggyőzzön az igazamról vagy az épp az ellenkezőjéről. Az élet ugyanilyen viselkedés mellett ugyanígy fog folytatódni, megöregszem és meghalok anélkül, hogy a saját boldogságomért tettem volna. A végén senkit nem okolhatok majd, mert nem szólt, hogy milyen hülye vagyok, kizárólag én leszek az oka a boldogtalan életemnek és a magányos, bunkerban eltöltött évtizedeknek.

A másik fontos oka a férfigyűlöletem elhagyásának az volt, hogy rájöttem arra is, hogy legtöbb sérelmem nem férfitől szenvedtem el, hanem egy másik embertől. A legtöbb konfliktus esetében ugyanis ember bánt embert, nem férfi nőt vagy fordítva, s így már egészen másképp látszik a dolog. Az, hogy képes vagyok vagy sem emberként kiállni magamért nem azonos azzal a kérdéssel, hogy nőként kiállok e a vágyaimért egy férfival való kapcsolatban. Természetesen ha egyik helyen elbukunk, akkor jó eséllyel a másik helyen sem fogunk sikert aratni, de ilyenkor nem árt tudatosítani magunkban, hogy nem a férfiakkal van baj, hanem saját önbecsülésünkkel, önbizalmunkkal, ez pedig önálló belső munkát igényel.

Nehéz dolgok ezek, tudom jól, de mindennyiunknak ez az egy élete van, s ezért muszáj folyton átlépni a korlátainkat, megerőltetni magunkat. Nem lehet mindig mindent a férfiakra fogni, pláne, hogy szabadon dönthetünk arról, hogy változunk -e vagy sem, új életet kezdünk –e vagy sem. Nos?

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!