A boldogság a tiéd

A segítő közhelyek támadásként zúdulnak rám, fájnak, mint a paintball lövés, védőfelszerelés nélkül. Örülj annak, amid van, kezdj el élni, az élet szép, mosolyogj, az élet csoda, az élet nem habostorta, többre vagy képes, mint gondolnád, mind mind eltalálnak, és lassan szitává lőnek, megmarad a helyük, és kegyetlenül fájnak. Nincs már erőm szólni sem, ne lőjetek, elég a közhelyekből, már rezisztens vagyok, telítődtem velük, nem veszitek észre?

Inkább behunyom a szemem és a múltba utazom, azt gondolom, önhipnózissal többre megyek. Ki emlékszik már, melyik évben vagyok, de szeretek ott lenni, megnyugtató a látvány, arcomra nehezedik a mediterrán forróság, valószínűtlenül kék az ég, és olyan fehérek a lakóházak, mint a táblakréta. A táj nehézkesen, párásan lélegzik, a kabócák állandó éles zizegése biztonságérzetet ad, ez nem zaj, szeretettel engedem a tudatomba. Az azúrkék és a krétafehér kontrasztja beleég az emlékezetembe, mint ahogy a szűk, girbegurba, fokhagymás olívaolaj illatú, leander sövénnyel szegélyezett út, ahol a nimfapapagáj minden járókelőt aqua és pane rikácsolással fogadott, és ha jó kedvében volt, köszönt is, bongiorno. Ott ült az a campaniai asszony minden nap és turistáknak jósolt tenyérből, minden nap köszöntem neki, és minden nap közelebb vittek a lépteim hozzá. Nem kapta el erőszakkal a karomat soha, mégis a szemében volt valami megmagyarázhatatlan bölcsesség, szeretet és nyugalom, amitől közeledni akartam. Legszívesebben lekuporodtam volna a lábai elé, átfogtam volna, hogy közelről hallgassam érthetetlen, mégis fontos üzenetet hordozó motyogását. Aztán az utolsó előtti reggelen futás után megtettem. Aludt még a környék, a távolból halk edénycsörömpölés hallatszott, reggelihez készülődtek. Végigsimította a nap csókolta bal karomat, száraz és hűvös volt az érintése. A tenyérvonalaimat csak pár percen át tanulmányozta, aztán rám emelte a tekintetét, csillogott a kék szeme a barázdált, napbarnított arcán. Soha nem felejtem el, amit nehézkes angolsággal mondott. Happiness is yours, vagyis a boldogság tiéd. Kérdőn néztem rá, beszéljen még, olyan nehezen szántam rá magam a találkozásra. Ne hagyjon még el, ne hagyjon egyedül. De kezéből kicsúszott a tenyerem, már nem éreztem a szorítását, tekintete pedig bezárult, mint egy szép ablak, már nem üzent számomra semmit. Elfordult tőlem, és mosolygott a szembejövőkre, ahogyan egykor rám.

Sok év telt el az óta. Voltak olyan életszakaszaim, ahol a boldogságot valaki odafent számomra nemkívánatosnak definiálta, ezért nem is engedte a küszöbömön túl, sőt, engem sem engedett kilépni hozzá. Akkor hogyan lehetett az enyém? Mindvégig az enyém volt, csak ritkán volt elérhető távolságban? Mostanában ott ülök annál a széles ablaknál, mint egy kívülálló. Barnára sült lábaimon aranyszőke pihék, pontosan, mint akkor régen, kitudja valahányban. Figyelem a külvilágot, összeszűkült szemmel, a járókelők miniatűr emberkék a hüvelyk és mutatóujjam között. pontosan olyan, mint egy kültéri babaház, mint egy valódi teszvesz város, mindenki teszi a dolgát, és tudja az útját, csak én nem.

A tengerkék szemű asszony akkor régen a nevemet is megkérdezte, pedig mintha már tudta volna. Az égbolt felé nézett, tudtam ő is jobban szerette volna, ha nyáréjszakai égboltot látunk, tele fénylő csillaggal. Miért vagyok gyáva, nevem jelentésébe most miért nem burkolózom? Ragyognom kellene és mások életét is beragyognom. Az emlékezetem azonban jobban tudja. Addig hívja elő ezt a régmúlt emléket, amíg meg nem értem végre a találkozás jelentőségét. Happiness is yours. Nem közhelyes, nem fáj, nem marad meg a helye. Nekem szólt, személyre szabottan, az én nevemet mondta ki közben. Néhány percre csak én léteztem számára, rám figyelt, és egyetlen mondatával most újra üzent nekem.

Király Eszter

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!