Megtanultam, hogy nem muszáj mindig mindent kifelé mutogatni. Nem érzem szükségét többé annak, hogy elhitessem másokkal, mennyire boldog vagyok. Mert igen, boldog vagyok és neked ehhez mi közöd van?

Idő kellett és végre feleszméltem a valóság kényszerképzetéből, majd rájöttem, hogy nem lesz valódi az érzés, ha kirakatban élek. Az első dolog, amit igazán megtanultam védeni és nem mutogatni az a szerelmi életem.

Már nem ül a vállamon a kis ördög, aki arra sarkal, hogy mutassak meg mindent. Posztoljam a reggelt és estét szüntelenül. Boldogságot, vitát, sötét felhőket, majd újabb kibékülést, még erősebb szerelmet, későbbi szakítást, majd annak fájdalmait. A boldog pillanatokat, a közös estéket és reggeleket. A reggeli kávétól az esti borig. Egy kapcsolat két emberen alapul. Miért vonnék ebbe bele másokat? Miért osztanám meg a nehézségeinket? Erősségeinket? Gyengeségeinket? Boldog perceinket? Közös emlékeinket? Tisztelem annyira azt, akit magam mellé választottam, hogy ketten éljük meg a mindennapokat. Ketten leszünk, csak Ő meg én. Hiszen bizony vannak dolgok, amiket védeni kell.

Többé nem akarok saját magam paparazzia lenni. Randizni, szeretni, boldognak lenni, élni, magamat építeni igazán csak csendben, ajtót bezárva, privátban tudok, így hát ezt is teszem. Előre helyeztem magam, hátam mögött hagyva a kötelező dolgokat, megfelelve a kirakatéletnek. Szeretek csendben „építkezni”. Nem felfedni, mi lesz a következő lépésem.

Ugyanis rájöttem, hogy nem feladatom közvetítenem, amikor rossz a kedvem és legszívesebben bebújnék a takaróm alá és elő se jönnék napokig. Ennek nem különösebb oka az, hogy erőssé akarok tűnni mások szemében. Sokkal inkább arról szól, hogy egy nap megköszönhessem magamnak, hogy nem tettem ki magam ezeknek a felesleges és átlátszó dolgoknak. Védem önmagamat és minden olyan dolgot, amit az életem részévé szeretnék tudni.

• boldogság érzések kirakatélet lélekhangok magánszféra

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!