Ha valami megsérül bennünk, akkor sokszor azzal reagálunk, hogy újabb sebeket ejtünk magunkon vagy másokon. Márpedig sebei, sérülései mindenkinek vannak, amin változtatni tudunk az a rájuk adott reakcióink.

Nagyon sokan választják azt, hogy szembenézés helyett kivetítik a fájdalmaikat. Ilyenkor a harc látszólag a külvilággal van. Vagy mi támadunk másokat vagy bennünket támadnak. Az első esetben érdemes feltennünk magunknak a kérdést, hogy vajon mi zavar bennünket annyira a másik emberben, hogy nekitámadunk? Mi az, amit nem merünk megélni, amit a másik ember igen? Az alapszabály az, hogy minél erőteljesebb indulatokat vált ki bennünk a másik ember, annál inkább oda kell figyelnünk hol nyomjuk el magunkban a szükségleteinket. 

Ha úgy érezzük, bennünket bántalmaznak, akkor tegyük fel a kérést, hogy hol érezzük magunkat annyira erőtlennek, hogy ezt megengedjük a másiknak? Haladóbbak azt a kérdést is feltehetik, hogy hol bántalmazzuk mi saját magunkat annyira, hogy a külvilág úgy érzi, megteheti ezt velünk?

Legyünk azonban óvatosak és éberek! Én sokszor beleestem abba a hibába, hogy mindenért magamban kerestem a hibát. Ha valaki szemét módon bánt velem, akkor az egészet tetéztem azzal, hogy nekiálltam önmarcangolni, hogy vajon mi nem jó bennem, hol nem működök megfelelően, hol rontottam el, hol vagyok hibás, hogy ezt valaki megteheti velem. Megfejeltem még az egészet egy kemény önbántalmazással. 

Legyünk éberek: vannak gonosz emberek, gonosz szándékkal, vannak nyíltan vagy burkoltan rosszindulatúak és vannak ostobák. Az utóbbi évek spirituális irányzatainak nagy „mindenkit szeretünk” rózsaszín ezo-ködbe fulladó hozzáállása azt eredményezte, hogy egy csomó okos, érzékeny ember odatartja a másik orcáját is, ha bántják. Fel kell tudnunk ismerni a primitívséget, a rosszindulatot és a butaságot is. Ha teremteni akarunk igenis pusztítani is meg kell tanulnunk. Igaz, hogy mindannyian végtelen lények vagyunk, csodálatosak és ragyogóak, de vannak olyan emberek (haladóbbaknak: lények, entitások is), akik nem a tudatosságot választják. 

Nekem nagy lecke volt ezt megérteni, mert alapvetően szeretem mindenkiről a legjobbat feltételezni annak ellenére, hogy az éberségem néha üvöltött, hogy „VIGYÁZZ, VESZÉLY”!

Nem hallgattam rá, ami egyébként pontosan így volt jó és megfelelő, mert a szélsőséges esetek nélkül sosem ismertem volna fel a saját erőmet. Még mindig hajlamos vagyok arra, hogy nehéz helyzetekbe sodorjam magam, csak azért, hogy valahogyan az utolsó pillanatban kimásszak onnan. Most már jó ideje figyelek arra, hogy abbahagyjam, hogy erős akarok lenni, helyette inkább csak elismerem az erőmet….És szép lassan az Univerzum abbahagyja az edzésemet….Felesleges bebonyolítani és nehézzé tenni azt, ami könnyedén is mehetne….

• bántani önbántalmazás önismeret

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!