A 21. századi Gatsby

A gazdaglány, az úr, meg a szegényfiú. A tündérmesékben a gazdaglány mindig a szegényfiút választja, ám a valóság sokkal ridegebb és kegyetlenebb az álmoknál. A most debütáló nagy Gatsby története arról a felszínes világról szól, amely száz év távlatából sem vesztette aktualitását.

A húszas évek dübörgő aranykora: a féktelen költekezést és a hajnalig tartó dorbézolást - úgy tűnik - semmi sem állíthatja meg. Ám az Isten mindig éber és úgy zúdítja az emberekre a gazdasági világválságot néhány évvel később, mint annak idején az özönvizet. Persze a gyarlóságot semmi sem képes eltörölni a világ színpadáról. A film káprázatos, pazar látványvilágán és maszkmesteri munkáján túl kutatva az igazi mondanivalót, csupa olyan dolgot talál, amelyek sajnos még ma is érvényesek.

A szép és gazdag lányok gazdag urakhoz akarnak feleségül menni. A gazdag urak szép és nemes lányt akarnak feleségül venni, akit aztán kedvükre csalhatnak a városszéli munkás izgalmas és nagyravágyó feleségével és még ki tudja kivel. A gazdag és nemes lány a pazar első év mámorából felocsúdva pedig mindent eltűr, mert elhiszi, hogy ez a világ rendje. A gazdag és nemes lány szereti a palotát, az egész napos semmittevést, a sokezer dolláros gyöngysorokat pedig végképp imádja a hófehér nyakán. Ám titkon egy szegény fiút szeret, vagyis csak úgy hiszi. Igazából fogalma sincs a szerelem valódi mélységéről. A szegény fiú - aki történesen a főhős, Gatsby - pedig addig erőlködik az élet kegyetlen taposómalmában, míg – ilyen vagy olyan módon – fel nem küzdi magát a gazdagok sorába. Ám nemes nem lesz sosem. Az urak fintorogva csak újgazdagnak nevezik. Súlyos különbségeket szab meg a vagyon ember és ember között. Az ingyenélő haramiahad kedvére élősködik Gatsby palotájában, úgy, hogy azt sem tudják valójában ki a házigazda. A történet szép lassan fedi fel az egyetlen emberi jellemet a rengeteg, díszes ruhába öltözött parazita között. Csak azt nem értjük, hogy ez a jobb sorsra érdemes fiatal férfi miért nem szemel ki magának egy rendes lányt ehelyett az elkényeztetett, selyembundájú kismacska helyett, aki olyannyira életképtelen, hogy valószínűleg felfalnák a habzó szájú kóbor kutyák egy sötétebb sikátorban.

A főhős persze nem tágít az álmai mellől. Rögeszméjévé válik a világ, amely nem lehet az övé. Görcsösen kapaszkodik az utolsó pillanatig abba az eszményi képbe, ami valójában nem is létezik. De ő legalább hisz valamiben. A többi szereplő hit nélküli, fennhéjázó és felelőtlen emberi salak csupán a világ tetején. Életük és szívük éppoly üres, mint a gyönyörűen zománcozott, drága porcelánváza, amit még egyszer sem töltöttek meg eddig tartalommal és meglehet, hogy nem is fognak sohasem.