Van az úgy, hogy engednünk kell magunkat hibázni

E döntésképtelenség oka pedig a rettegés. Félünk lépni, mert ha lépünk, akkor nem csak a siker, hanem a hibázás lehetőségét is kézhez vesszük. Milyen félelmetes is ugye az, hogy nekünk kell vállalnunk a felelősséget valamilyen hibázásért? Rémisztőnek tűnik, pedig nem az. Hiszen minden nap megtesszük. Valamely kontextusban, valamely megközelítésből minden nap hibázunk. Lehet, hogy még nem tűnik annak, de talán tíz, húsz vagy harminc év múlva úgy fogjuk érezni, hogy ahogy annak idején döntöttünk, az nem volt megfelelő. 

Az a helyzet, hogy sosem lesz valami teljesen megfelelő. Sosem fogjuk bizonyos döntéseinkről azt gondolni életünk végéig, hogy azok jók voltak. Mert látni fogjuk, hogy mi történt velünk utána. Meg fogjuk élni az életet úgy, hogy azokat a döntéseket mi magunk hoztuk meg, önmagunkról, és mi magunk rendelkeztünk úgy a jövőről, hogy vállaljuk a következményeket. 

Tudatában leszünk valószínűleg annak, hogy mi lett volna, ha a másik utat választjuk, de annak is, hogy döntésünk időpontjában, akkor és ott a jelenlegi énünknek kellett választania. Érdemes így hát elfogadnunk a jelenben, hogy bárhogyan is döntünk, később érteni fogjuk annak az okát. 
Meg fogunk bocsátani korábbi önmagunknak, amiért egy veszett ügyet választott. Meg fogunk bocsátani, amiért századjára is belelépett ugyanabba a gödörbe. Ez az önelfogadás. Érdemes minél előbb megadni magunknak, mert más nem lesz képes rá. Erre csak mi vagyunk képesek. 

• életszemlélet megbocsátás önszeretet

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Szabó Alexandra

Felnőttként megőrizni a gyermekkorunk kíváncsiságát és merészségét egy életre szóló, kemény feladat. A világ sokszínű, és éppen emiatt küzdelmes az embernek megtalálni és megtartani saját útját. Nincsen jó vagy rossz: hiszek abban, hogy minden ember egyenlőnek és jónak születik. Hiszek a szeretet elsöprő erejében, és kötelességemnek tartom, hogy mindig hozzájáruljak az előrehaladáshoz és az értékteremtéshez. Van valami varázslatos abban, amikor az emberek a papírra vetett gondolatok, felfogások, élmények megismerésével jönnek rá, hogy mennyi közös is van bennük. Az írás egy hang nélküli kapocs, amely közelebb hoz minket egymáshoz.