'Ragaszkodj nyugodtan, de ne függj!' - kijelentések, amiknek semmi köze a Ganxsta Zolee és a Kartelhez

Ganxsta és Papp Szabiék is azok az emberek, akik szabadon mozognak a létben: akik úgy vannak jelen, hogy közben mindent érzékelnek maguk körül. A tényleges szabadság azt jelenti, hogy csinálom, amit érzek, ami én vagyok akkor is, ha nem fognak éppen kedvelni, ha nem fogják megérteni, ha éppen egyáltalán senki sem rezonál velem. Akkor is az vagyok aki, ha abban az adott szakaszban vagy pillanatban egyedül vitorlázom majd a széllel szemben. Az a valódi szabadság, hogy lehet, hogy félek, rettegek, tartok tőle s pánikroham készülődik bennem, de kézen fogom és megcsinálom, mert inkább vele együtt essek el, mint abban kerüljek padlóra, hogy meg sem próbáltam. A meg sem próbálás a mi lett volna, ha kezdetű történetek melegágya, én pedig nem hiszek a mi lett volna, ha víziókba.

Ganxsta Zolee és a Kartell kiegészülve Siska Finuccsival, maga volt a Kánaán: előzenekar voltak, mégis olyanná váltak, akiket órákon keresztül tudták volna hallgatni sőt, ha azt mondták volna a szervezők, hogy ennyi volt, nem lesz mégsem Supernem, Ganxstával záródik az este, akkor nem maradt volna a nézőkben hiányérzet, mert akkora bulit nyomtak. Nem jelentek meg gondolatok, kérdőjelek, nem agyaltál és nem vártál, nem figyeltél kritikusan, hogy mi és hogyan történik, hanem az első akkordok után már automatikusan jelen voltál. Mondjuk ehhez az is kell, ehhez a túlhevült önazonosság engedéshez, hogy a színpadon állók is minden műviség nélkül ugyanezt hozzák magukkal. Azt tudod kívülre nyújtani, ami saját magadon belül is ott van.

A Supernem pedig Supernem: volt időszak, amik távolságot tartottam tőlük, aztán örültem neki, hogy az ország kezdi megismerni Papp Szabit a TV által, hogy az ilyen alternatívabb zenekarok-, illetve frontemberei is érvényesülni tudnak a kereskedelmi csatornákon, hiszen ez lenne a lényeg: nem azt nézni, hogy mit szólnak majd az emberek ehhez és ehhez a tettemhez, hanem hogy számomra mennyire kényelmes, én mennyire tudom önmagamat megtalálni abban az adott ügyben. Mert ha magadat megtalálod, ha magadat el tudod helyezni és nem kell megfeszülnöd, nem kell szerepet játszanod, nem kell kifordulnod magadból, hanem önmagadhoz hű tudsz lenni minden manír nélkül, akkor ezt mások is érzékelni fogják. De ez a két koncert a Budapest Parkban maga volt a katartikus, földöntúli élmény: minden a helyén volt, miközben igazából eszedbe sem jutott, hogy minek kéne a helyén lennie. Nem jutott eszedbe a beharangolt „szünetre megyünk kicsit, srácok, szeptemberig még öt koncert lesz, aztán viszlát, szevasz!” Ki se mondta Papp Szabi a koncert közben szerintem, hogy ennyi volt egyelőre, mert minek túlragozni, túlragaszkodni valamihez, ami igazából az élet része, ha jobban belegondolunk?

S bár Papp Szabiék nem a Rendőrsztorival kezdtek, hogy stílszerűek legyenek a Parkhoz, így is egy rettentően túlontúl élvezetes koncertet nyomtak le. Fesztiválhangulatban tengődő mély, baráti összejövetel: kicsit egyszerre minden úgy, hogy nem érzed kaotikusnak, hanem természetesnek. Kérdés sem volt, hogy lehetnénk máshol is. Kérdés sem volt, hogy nem lehetsz saját magad. Kérdés sem volt, hogy valamit szégyellni kéne. Nem volt dejavu érzet, nosztalgia pedig végképp nem sőt, kisebb Univerzum üzenet, hogy látod, a szabadság nem ott kezdődik, ahol megkérdőjelezik a szabadság iránti érzéseid. A szabadság nem ott kezdődik, ahol azt lesed tudat alatt, hogy másokkal mennyire kompatibilis a szabadságod, vagy az aktuális vágyad. A szabadság nem ott kezdődik, hogy meg szeretnéd mutatni a szabadságod, de közben elhiszed, hogy a te mindened hazugság: az megfelelési-vágy, és a másik által való egoból manipulálás.

A szabadság az, amikor nem az számít, hányan fognak szeretni, kedvelni, hányan fognak megérteni, mert lehet, hogy az egyik megszólalásodat mindenki imádni fogja, de öt perccel később egy másikat már mindenki utálni, és attól még nem leszel rossz ember. De ez tanulási folyamat.