Vajon ez szükséges ahhoz, hogy ennyire kitartó és örök időre megtartó megmaradó közönség gyűljön egy zenekar mögé? Vajon ez szükséges ahhoz, hogy magukhoz a tagokhoz kötödjenek és ne ahhoz, amit képviselnek a színpadon? Hogy ne a szövegek legyenek azok, amik miatt hallgatjuk őket, hanem a jelenlétéért, a személyiségéért rajongunk? Bár a rajongás nem éppen megfelelő kifejezés, mivel ami a Quimbyt és a hasonló együtteseket körbeveszi, az nem pusztán rajongás, hanem inkább egység: egység, hogy ugyanolyanok vagyunk, ugyanazokat éljük át, ugyanott lélegzünk s küzdünk, ugyanúgy démonokkal harcolunk olykor, ugyanúgy le kell küzdenünk saját magunkat és ugyanúgy a szeretetre vágyunk, akkor miért is ne lehetnénk jóba a gyűlölet helyett?

(photo credit: sincojim)

Bár Kiss Tibi a frontember és akiért a nők többsége mindig is sorbaállt, én idővel rájöttem, hogy a Varga Livius kedvelők csapatát erősítem: a két véglet, az érzelgős és a racionálisabb, az ellentéteknek tűnőek, akik rendíthetetlenül ott támasztják egymást évek óta a földi úton, mióta a gimnáziumban összetalálkoztak. Nagyon sok kapcsolatra rámondjuk azt, hogy örökre megmaradunk egymás életében, mert egymás nélkül elvesznénk, aztán pár évvel később már a másik nevét sem ismerjük. Hajlamosak vagyunk úgy dobálózni a szavakkal, ahogy éppen jön, mert nem merünk a belülről mocorgó belső hangra hallgatni: azt hisszük, az a rossz, mivel nem ismerjük, majd évek telnek el, önismeret utazás és tapasztalatok sora, s ráébredünk, hogy valójában nem történhet rossz, ha magunkra hallgatunk már az elejétől kezdve. Hatodik érzék? Valami olyasmi.  A Quimby jelentése valami ilyesmi: hatodik érzék, elmúlás, egymásra hangolódás, elengedés, nem elengedés, közelít, távolít, angyal, ördög, szerelem, utálat, gyengeség, bátorság, érzelmek, racionalitás, összekapcsolódás, mi vagyunk a mindenben és a semmiben, az is jó, ha épp nincsenek, de még jobb, mikor vannak. Amikor valami nem hiányzik ténylegesen, amikor nincs, nem jut eszedbe állandóan, de amikor ott van és ott vagytok együtt, akkor az a másodperc, az a másfél óra, az a pillanat él, az az időszak valóságos.

Ki ne hallotta volna a klasszikus “nekem mindegy, csak a színe legyen vörös” kezdetű refrént, amit fiatalon én is unos-untalan ordítottam egy-egy társalgásban, hogy ezzel is kifejezve azt, hogy igazából minden mindegy? Ki ne hallotta már legalább egyszer a “Most múlik pontosan” című dalt, és ki ne vonult már vissza az emlékeibe, a saját gondolataiba révülten, miközben hallgatta? Ki ne érezte volna már egyszerre otthon magát és egyszerre teljesen egyedül, miközben a fiúk az “Otthontalanság otthonát” játszották? És ki ne érezte magát szabadnak a Tébolyda vagy épp a “reptéren New Yorkban” szavak közben?

A “Magam adom” szám az, amit mindig is megadom magamnak hívtam: már ez is árulkodó, nem? Persze benne van mindkét kifejezés a szövegben is, és Livius úgy tudja előadni ezt a számot, hogy libabőrös leszel, hogy nincs mese a koncerteken, itt teli torokból, teljes átéléssel, külvilágot kizárva üvöltened kell, felfelé nézve az égre vagy épp becsukott szemmel csak létezni. Becsukott szemmel létezni, ők ilyenek, velük ilyenné válsz, megadod magad nekik, ahogy a fiúk is megadják magukat nekünk. Hogyan is lehetne egészségesebb bármiféle kapcsolat annál, minthogy önmagunkat újra és újra, napról-napra legyőzve megadjuk magunkat egymásnak? Együtt vagyunk a tömeg: nincs színpad, nincs közönség, egybe vagyunk valakik és semmik, létező emberek.

Slágereik vannak úgy, hogy nem szóltak soha folyamatosan a csapból, hanem mintha szájról-szájra terjedt volna, mintha megjelentek volna, mi pedig pont ott voltunk. Slágereik vannak úgy, hogy élvezed az intelligens rímpárokat, a megfogalmazott életet, a bent rekedt szavakat, az átélt borúsabb állapotok is túlélhető változatát. Kiss Tibiék önmagukat fejezik ki úgy, hogy minket fejeznek ki: ezért működik. Ők is egy élőpélda, hogy nem, nem kell a lélegzetvételhez, a valódisághoz a social média állandó jelenléte, mert anélkül is megtalálhatod azt, ami hozzád passzol.

“Az élet szép, csak te világ vagy beteg. Megfertőzte valami az embereket, szomorú, de fél az, aki szeret.” Hol kezdődik egy megfertőzés, és hol ér véget a szabad áramlás?

• budapest park quimby koncert

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!