'Ne érezd szarul magad, ha introvertált vagy' – ezek a megmondócikkek most COVID idején hova tűntek?

Ki-ha-én-nemeket játszunk, és felsőbbrendűnek érezzük magunkat mindennél. Mintha a mi munkánk, a saját egzisztenciánk lenne a legfontosabb és a legpótolhatatlanabb a Földön. Mintha mi lennénk a legjobbak a Földön, közben pedig azt sem tudjuk, hogy valójában mi a kedvenc színünk. Úgy változik minden percben erre a kérdésre a válaszunk, mint ahogy a világ rohan. Nem kaptunk levegőt, de csináltuk, mert csinálni kellett. Mert, ha kicsit leálltunk volna, már mindenből kimaradtunk volna… gondoltuk. Ez az időszak megmutatta, ha jól csinálod, hogy ez nincs így: attól, mert kicsit megengeded magadnak a kiszakadást, mert megengeded magadnak a csendet, attól még nem fogsz semmiből kimaradni. Attól, hogy megmutatod a sérülékeny és hibás oldaladat is, attól még nem leszel rossz. Nem leszel rossz, ha bezárkózol, elzárkózol a külvilágól, az emberektől, és egy kicsit a háttérbe mész vissza. Nem leszel rossz, ha egyszer az életben nem a többieknek próbálsz ott lenni, hanem saját magadnak. Ez a járványidőszak, úgy érzem, letisztította az emberi kapcsolatokat; letisztította, hogy melyik volt egyoldalú, kétoldalú, mérgező, inspiráló, vagy épp sehová sem tartó. Jobban fogod látni az egot a másik ember viselkedésében, persze, csak ha engeded. Ebben az időszakban is az a kulcs, hogy mennyire engeded meg magadnak, hogy átéld azt, ami a jelen. Hogy mennyire engeded meg magadnak, hogy érezz. Hogy mennyire engeded meg magadnak, hogy felismerd, ha túlságosan alárendelted magad másnak, vagy éppen mennyire nem engedted meg a másik embernek, hogy kinyíljon melletted. Mennyire engeded meg magadnak felismerni a hibáidat?

Ebben az időszakban, senki sem tudott sokáig álarcban ülni az asztalnál, és megjátszani magát, mint eddig. És én éppen ezt szeretem benne. Elvett, de adott is. Az arcunkba dobta az emberi gyarlóságot, a függőségeket, a rossz szokásokat, a rossz döntéseinket társadalmi szinten, az elhidegülést, a világ elfajulását, a mindent. Azt mondta, hogy le kell lassítanunk.

Vajon mennyire figyelünk egymásra? Vajon mikor tudjuk azt, és tudjuk-e egyáltalán azt, hogy mikor telt be a pohár a másik embernél, mondjuk annál a barátunknál, aki mellettünk már ott volt, amikor nekünk telt be a pohár? Vajon mi ott tudunk lenni a másiknak önzetlenül és ego nélkül, vagy értetlenül és megsértődve fogadjuk azt, ha hirtelen a barátunk se szó, se beszéd csakúgy eltűnik az életünkből? Mit teszünk?

Hol az egod most? És mit tanultál ebből az időszakból?

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!