Nagyszülők nélkül az élet
A legnagyobb hűtőmágnes igazságok egyike szerint, akkor tudsz igazán értékelni valamit, ha már nincs az életedben. De lehet értékelni valamit, ami soha nem is volt? Lehet.
Az élet tálcán kínálja, hogy lásd, átérezd és kicsit megéld az olyan dolgokat, amikre igazán vágysz, pénzel pedig sosem tudod megvenni vagy pótolni.
Kislányként kibírhatatlanul idegesített az a néhány óra feleslegesnek tűnő várakozás, ameddig a szomszéd lányok haza nem jöttek a nagymama kötelező vasárnapi ebédjéről. Annyira degeszre ették magukat, hogy sose volt erejük velem rendesen játszani, csak ültek és nyafogtak. Nekem, ahogy sokaknak másoknak is, ez kimaradt. Sem vasárnapi húsleves, sem kötött zokni.
Egy ideig nem érzed ezt a hiányt, természetesnek tűnik a megszokott, hétköznapi rend. Az egyik család ilyen, a másik család olyan, mindenhol vannak beforratlan sebek. De van az a pillanat, mikor egy hozzád közel álló ember életébe és családjába csöppenve megérzed a hiányt. Nem lehet semmivel sem pótolni azt, amit a nagyszülőktől kapunk. Nem lehet megbocsátani az életnek, hogy megfosztotta tőlünk az esélyt, hogy ismerjük őket. Az egyik legjobb barátnőm meghívott a nagyszülei 60. házassági évfordulójuk vacsorájára. Sosem voltam egy érzelgős alkat, de látva azt a két embert az unokáikkal és a rokonaikkal elgondolkodtatott.
Otthon elővettem a régi családi fotóalbumainkat. Az egyik nagymamám híres jogásznő volt, a másik egyszerű falusi háziasszony. Két teljesen különböző karakter, csupán két közös tulajdonsággal. Mindketten olyan erősek voltak, mint a pokol, és mindketten halálra dolgozták magukat. Elképzeltem, milyen ember lennék most, ha ismerhettem volna őket. Valószínűleg nem lennék ilyen lusta és csapongó, éltanuló lettem volna és minden ruhám megtanultam volna élire hajtani. Panaszkodhattam volna a barátaimnak, hogy milyen nehezen tudok felkelni a szombati buli után, hogy időben odaérjek az ebédre, hogy a rengeteg rám tukmált kaja miatt felszaladtak a plusz kilók, hogy megint halálra faggattak a párkapcsolati életemről és megint kaptam valami apróságot karácsonyra, amit nem érdemeltem volna meg…
Szeretnék könnyelműen dobálózni a szavakkal, természetesnek venni ezeket a dolgokat, és megbecsülni ameddig csak lehet. Nem csak az után érezzük a hiányt, amit elvesztettünk, azután is megmarad a fájdalom, amit soha nem is ismerhettünk igazán…
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez