Mikor és hol kezdjük el megérezni az összetört szívünk, lelkünk kóros visszahúzódását?

Vajon miért nem tudunk együtt fejlődni azokat, akikkel elválaszthatatlanok voltunk a nagy felhőtlen szabadságunkban? Vajon a határaink megjelenése, amikor elkezdjük önmagunkat védeni, miért legelőször azokkal szemben kezd működésbe lépni, akikkel korlátok nélkül léteztünk és akikkel azt hittük, hogy ez örökké fog tartani? Az örökre szeretleket miért képes legyőzni a saját fejlődésünk? Íratlan törvény lenne az is, hogy aki állítólag a legjobban ismer minket, az tudja a legjobban a fejünkre olvasni a megváltozásunkat? Hiszen az életünk során hányszor hallhatjuk azt a barátainktól, a szerelmünktől, a családunktól, hogy „annyira megváltoztál, rád sem ismerek”? És hányszor éreztünk ezek után lelkiismeret furdalást és szégyenkezést? Aztán jobb esetben idővel rájövünk arra, hogy a változás egy teljesen természetes, emberi folyamat és egyáltalán nem szégyen, de mikor erre ráébredünk, addig általában már túl késő lesz, mert teljesen bezáródtunk önmagunkba. Bizalmatlanokká váltunk a sok harctól, amit másokkal és önmagunkkal is vívtunk. Mert hiába mondjuk és mondják azt nagy bölcsen, hogy a szeretet nem harcmező, valamiért automatikusan mindig azzá válik. Hiába mondjuk, hogy a szeretethez nem kell játszma, valahogyan a végén kiderül, hogy egy-egy viselkedés mögött csak azért is az áll. Akármennyire is szeretjük a másikat, akármennyire is elfelejtjük önmagunkat, a legvégén mindig saját magunkat fogjuk választani. Lehet, hogy csak akkor, amikor már teljesen szétégtünk, leüresedtünk, kiégtünk, és totálkárosan ülünk a gödör legmélyén teljes sötétségben, de mindig lesz egy pont, amikor eldöntjük, hogy akkor kiszállunk. Lehet, hogy továbbra is megérné, de egyszerűen már a lelkünk halott része áll meg előttünk egy stop! táblával, hogy elég, nincs már bennünk több ép rész, amit tönkretehetünk. Érdekes, hogy mennyire megváltozik az érzelmekkel való kapcsolatunk az idő előrehaladtával: míg a szabad „azt csinálunk, amit csak szeretnénk” fiatalságban könnyedén regenerálódunk a csalódásokból, a kudarcokból és bármiféle érzelmes szituációkból, addig felnőtt fejjel jobban bejárjuk a szívünket s harmincszor meggondoljuk azt, hogy kivel, hogyan, miért és miképp kerülünk kapcsolatba.

Idővel minden extrovertált és introvertált ambivertált lesz, vagyis elkezdünk a szívünkre fókuszálva létezni a nagyvilágban. A felhőtlenség elé az óvatosság kerül, talán mert, ahogy felkerülnek és megismerésre kerülnek a saját határaink, úgy azzal is tisztába leszünk, hogy még egy szívtörést már nem élnénk túl. Ironikus felismerni, hogy ahogy egyre jobban közelebb kerülünk saját magunkhoz, úgy távolodunk el egyre jobban a többiektől. Mindig azt féltjük a legjobban, akit a legjobban ismerünk, és amikor elkezdjük önmagunkat megismerni, akkor észrevétlenül megy át a prioritás a saját magunk mentális egészségének figyelésére. Akkor is, ha az elején nem is vagyunk tisztában azzal, hogy miről is van szó, csak azt vesszük észre, hogy máshogy látjuk a világot, a kapcsolatainkat, hogy már nem köt le az, ami azelőtt pár hónappal még lekötött. A húszas éveinkben az érzelmek olyanok, mint az olaszoknál a piros jelzés: figyelmeztetés csupán, ami ott van, látjuk, de megállás nélkül áthajtunk rajta nevetve, mondván, hogy mi baj érhet minket? Valami belső erő működik bennünk fiatalon, ami azt suttogja minden adandó másodpercben, hogy nincs olyan, ami legyőzne minket. Ez a fő mozgatórúgója annak a felhőtlen és korlátok nélküli szabadságnak, amiben élünk: amiben bármit, bárhogyan, bármikor, bárkivel megtehetünk, mert úgy vagyunk vele, hogy fiatalok vagyunk, nincs olyan, ami véglegesesen tönkre tudna tenni minket. Mintha az érzelmeinket kívülről tudnánk kezelni: bennünk vannak, néha rá is bólintunk, meg is éljük őket úgy ahogy, de nem megyünk ténylegesen beléjük.

Aztán, ahogy minél közelebb kerülünk önmagunkhoz, annál messzebbre kerülünk mindenki mástól. Annál érzékenyebbek leszünk arra, amiben eddig éltünk sőt, már nem lesz normális az, ami addig körbevett minket. Mintha az, hogy fejlődik az önismeretünk, az önelfogadásunk és az öntudatunk, az egyenlővé válna azzal, hogy az érzéseink is már átvennénk fellettünk az irányítást. Idővel a szabadságnak is lesz kerítése, és a felbukkanó óvatosságunknak hála már az fog eltölteni minket szorongással, ami ösztönből jön belőlünk, amit belső megérzésnek érzünk. A sok tapasztalat, kaland, kapcsolatokból tanulások a végére egy összetört szív térképét rajzolják ki, egy kiüresedett lélek lenyomatát: a tízes-, húszas éveinkben ezeknek mind nincs akkora súlya, mert miért is lenne? Még lazán fogjuk fel a világot, még buli az egész világ, még könnyen dobálózunk az örökre szóval, még kicsit olyan, mintha nem számítana semmi sem az élet kiélvezésén kívül. Majd talán, ahogy megyünk előre az időbe, ez a sok kiélvezés telítődik, mi pedig ott maradunk - jobb esetben - fejlődve, és már nem lesz elég az, amit addig adtunk magunknak. Elkezdjük kérdőre vonni a dolgokat, elkezdjük védeni önmagunkat, mert ahogy az önismeretünk aktívvá és fontossá válik, úgy kezdjük látni, hogy mik voltak az addigi hibáink, amiket nem úgy kellett volna, ahogy csináltuk. Nincsenek megbánások, csak eltökéljük, hogy mostantól nem tesszük fel a mindent vagy semmit zsetont, mert ahogy egyre jobban közelítünk önmagunkhoz, elkezdjük megérteni, hogy ha mi nem vigyázunk magunkra, akkor mégis ki vigyázna?

És ez a beköszönő óvatosság, a hirtelen fékre lépés lesz az, ami sok felhőtlen szabadságú életszakaszunkban szerzett kapcsolatainknak a végét jelenti. Megtanulunk nemet mondani akkor, amikor azt érezzük, hogy nemet kell mondanunk: már nem az fog minket érdekelni elsősorban, hogy a másik ne sértődjön meg ránk, vagy hogy szeressenek minket a többiek, hanem az lesz első helyen, hogy mi magunk jól legyünk. Ez az, amiben a Z és a legújabb generáció egy kicsit tudatosabb: már egészen fiatalon felhúzzák a határaikat. Már egészen fiatalon használják az érzelmeiket, és meg is próbálják élni úgy, ahogy a mi Y és X generáció a húszas éveiben nem tette, viszont itt felmerül az a kérdés, hogy ha a mostani generációknak kimarad a felhőtlen szabadság korszaka és egyből tudatos felnőtteké válnak, akkor nem lesz bennük egy állandó és konstans üresség érzet?

Előző

2 / 2. oldal