A sok templom közül nehéz választani, a legrégebbit, a legmodernebbet és Krisna hálószobáját is megnézem helyi vezetőmmel. A templomok megtekintése igazi kihívás, mert a kő mindenütt forró, de a területükre csak mezítláb lehet belépni. Furcsa így várost nézni, leginkább az árnyékot keresi a tekintetem, vagy szó szerint rohanunk az egyik menedékből a másikba. Több helyen a szerzetesek megkönyörülnek rajtunk, fellocsolják a köveket, másutt hosszú szőnyeget raknak le, amin végig lehet menni és átszellemültebben lehet nézelődni.

Vannak női templomok, ahol India legtávolabbi pontjaiból érkezett özvegyek imádkoznak gyakorlatilag egész nap. Délelőtt négy órán át ülnek és éneklik, hogy Hare Krisna, Hare, Hare, majd délután is folytatják szintén négy órán keresztül.  Az özvegyek adományokból élnek, napi egy adag rizst és minimális ruppiát kapnak, s az utcán alszanak. A város nagyon szegény, sok a koldus, az adományokat szervezetten összegyűjtik és elosztják az összes koldus között.

A legérdekesebb másik szent hely egy kert, ahol állítólag több ezer éves növények vannak. A szent kertet este bezárják, mert itt van Krisna hálószobája, ahová esténként vissza-visszajár.

Míg Krisna pihen, addig egy másik nagy templomban, az Iskon-ban egész este szól a zene, a hívek és szerzetesek táncolnak, dobolnak, tapsolnak, a turisták pedig fotózzák őket. Sok Krisna-hívő érkezik ide a világ számos pontjáról (még magyarokkal is találkoztam), akik teljesen átszellemülve beállnak táncolni a szerzetesek közé. Felemelő a hangulat.

Haridwar

India egyik legszentebb városába igyekszem. Az út mindössze 206 kilométer, de a távolság megtételéhez 4-5 órára van szükség. A forgalom errefelé, Észak-Indiában elképzelhetetlenül nagy, az utak szűkek és rosszak. Ehhez képest minden sávban minimum két, de inkább három jármű igyekszik előrejutni a nagy melegben. Haridwarban egy régi, valamikor luxusszállodának számító, állami hotelben van a szállásom, közvetlenül a szent folyó partján. Egy nagy láncon függő kulccsal nyílik a szobám nagy lakatja, a berendezés egyszerű, a légkondicionáló erősen berreg, de rögtön le is megyek a Gangesz partjára.

Szemben Haridwar városa, előttem hömpölyög a szent folyó, s benne már itt a rakparton is sokan fürdenek. Egész családok jönnek és sokan ruhában, a nők szárikban mártóznak meg a vízben. A víz hűvös és erős a sodrása, s mivel a helybéliek nagy része nem tud úszni, számukra igen veszélyes ez a szent tevékenység. Haridwarba minden évben tömegek zarándokolnak, hogy a Gangesz folyóban lemossák bűneiket. A zarándokok évszakának neve jatra, ez májustól októberig tart. Évente itt tartják a Magh Melá vallási ünnepet is, ahová százezrek érkeznek. Ennél még nagyobb ünnep a háromévenként tartott Kumbh Melá vallási ünnepség, amit India négy szent városában tartanak, Haridwarra háromévente kerül sor. Ilyenkor több millió hindu keresi fel a várost, de a szervezés elképesztően profi, nincsenek zavargások, lopások és hisztéria. Mindenki nyugodtan tűri a tömeget és fürdőzik a szent folyóban. A város elvileg a Gangesz mellett fekszik, de ez az ág ahol most a város található egy mesterséges mellékág, a folyót az angol időkben szabályozták először, de ma több gát is védi a települést.

Délután átsétálok az egyik hídon és igyekszem elvegyülni a helyiek között, nagy fényképezőmmel ez elég nehezen megy. Mivel a szállóban nemhogy wi-fi, de vonalas internet sincs, elindulok internet kávézót keresni. Végül egy kis utcában egy maximum 12 négyzetméteres helyiséghez vezetnek, ahol egy pult mellett épp egy család lakmározik, természetesen kézzel esznek.

Bekopogok, és megkérdem jó helyen járok-e. A válasz igen, betessékelnek a maradék 2 négyzetméterre, majd becsukják az üvegajtót, így a kinti 45 ˚C már hűvösnek tűnik. Fél órát bírok, majd egy riksával visszamenekülök a szállodába. Már vár egy helyi idegenvezető, akinek a robogójával Har-Kí-Pauri fürdőlépcsőjéhez megyünk, ami Haridwáron belül a legszentebb helynek számít. Itt már nagy a tömeg, sokan a rakparton ülve várják az ima kezdetét. Közben hivatalosnak tűnő emberek adományokat gyűjtenek. Virágfüzéreket és nagy levelekbe szórt virágokat is árulnak, melyeket a folyóba helyeznek, ez is a szertartás része. De különböző műanyagpalackokat is lehet venni, melyekbe a hívők a szent folyóból merítenek vizet és viszik magukkal otthonaikba. Nagy a tömeg, de mindenki vigyáz a másikra, nincs tülekedés, az emberek kedvesek. Végül, ahogy elkezd sötétedni a szemközti oldalon a szerzetesek tüzeket gyújtanak, és elkezdődik a fény ima. Mindenki énekel, és persze fényképez vagy videózik okostelefonjával. Hiába, a technika ide is betört.

Este visszatérek a szállodába. Vacsoráznék, az étlapon csak helyi specialitások vannak, ami természetes. Csirkét ennék, de nincs semmilyen hús a menüben. A szent városokban, mint Haridwar is csak vegetáriánus ételeket szolgálnak fel, és tilos az alkoholfogyasztás is.

Risikesh, a Himalája vonzásában

Risikesh Haridwartól mindössze 25 kilométerre található mégis majd másfél óra, de ezen már meg sem lepődöm. Ez már a Himalája előszobája, innen indulnak a 4-6-8 napos vagy akár hosszabb túrák a hegyekbe, sokszor 4000 méter fölé is. De a környéken láthatunk tigrist, medvét vagy elefántot is. A város a Gangesz két partjára épült, két látványos, gyalogosoknak épült függőhíd köti össze. A hídon óriási a gyalogosforgalom, a járókelők nagy része helyi turista, akik fényképeznek. Közben helyi motorosok igyekeznek ugyanitt áthajtani, elképesztő dudálás közepette. A függőhíd eléggé mozog, ami nem csoda, ha megnézzük, mennyien vannak rajta egyszerre, s középen még egy tehén is jön velem szembe. Miközben lefotózom, egy majom ugrik a gépem fele, jobb lesz továbbmenni.

A város a Jóga központja is, sokan csak a helyi iskolák miatt keresik fel. Itt sok európait is látni, akik kifejezetten ezért jönnek. A Beatles tagjai is jártak itt, ahogy arra több helyen is büszkén emlékeznek. A kettéosztott város egyik feléből a másikba a hidak mellett kis hajóval is átkelhetünk. De a hajózás más formája a legnépszerűbb errefelé: ez egy igazi rafting központ. A várostól a Himalája felé haladva egymást érik a vízparti táborok, nagy sátrakkal, ahol általában egy vagy két éjszakát töltenek az India minden szegletéből érkező turisták. A táborok közvetlenül a homokos-köves partszakaszokon vannak, kajakozni, fürödni és persze raftingolni is lehet itt. A helyiek nagy része nem tud úszni, így a vízbe csak mentőmellénnyel mennek, és nagyon bizonytalanul mozognak benne. Mégis nagyüzem van nyáron, minden tábor tele van. Még Delhiből is leruccannak ide a családok egy hétvégére. Pedig nincs közel a főváros, bár a 300 kilométer nem tűnik soknak, az út lehet akár 8-9 óra is.

A táborokban nincs áram, de angol wc van, külön sátrakban elhelyezve. Reggelit és vacsorát készítenek és este tüzet is raknak. A helyiek néha táncolnak, a turisták röplabdáznak a homokban.

A raftingot profi vezetők irányítják, ami kell is, hiszen a turisták nagy része nem tud úszni, nem látott még lapátot közelről, de mégis bártan bevállalja a túrát, sőt még a vízbe is beugrik, persze mentőmellényben. A víz amúgy még a nyári hónapokban is hűvös,15-16 ˚C-os, mert a 260 kilométerre lévő gleccserből jön.

Túravezetőm első kérdése: ki tud úszni? Rajtam kívül senki, így a helyiekkel nagy élmény a rafting. A legkisebb hullámnál is sikongatnak, majd összevissza eveznek, hogy végül bátran ugorjanak bele a hűvös folyóba és fennhangon meséljék a kalandjaikat a biztonságos parton. S ne feledjük a Szent folyóban, a Gangeszben mártóztunk meg! Talán ezért ilyen bátrak errefelé…

Dr. Almásy Gyula

• india utazás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!