Hagyd a szőke herceget másra, mert nem létezik igazi
Nyugalomra vágyunk. Már nem jelent kihívást a hívjam-ne-hívjam dilemma, inkább sanyargat, letennénk már a gyanakvás terhét. Nem kell villámlás, égszakadás, földindulás, rózsaszín felhő, és rengeteg dráma. Helyette megnyugvás, és biztonságérzet kell, egy megfelelő ember, kinek társaságában lelki és testi komfortérzetet élünk meg. Igazi énünket mutatjuk, nincs szükség egy tetszetősebb, ideálisabb személyiség bevetésére, nincs másik arcunk. Nincs bilincs a nyelvünkön, magabiztosan, felszabadultan kommunikálunk. Nincsenek kínos, lélekrágcsáló csendek, nem halljuk a falióra ketyegését, együtt repül az idő. A kommunikáció mindkettőnk számára élvezetes, boldogan osztjuk meg gondolatainkat egymással. Nincsenek felszínes üresjáratok. A csendet nem fülsüketítő csendként érzékeljük, hanem saját gondolatainkban való, privát barangolást.
Olyan, hogy igazi nem létezik. Csak egymásnak megfelelő emberek vannak, összekapcsolódó tekintetek, egymásnak feszülő, lázban égő testek, és összecsapódó ajkak léteznek.
A szemünkben tökéletes, számunkra megfelelő, beleillik életünk díszletébe, mintha mindig is ott tett-vett volna körülöttünk, nem kirívó, nem harsány, nem taszít. Teret ad nekünk, szabad levegőhöz juttat, meglátja bennünk a csillámló kincset, szakmailag is fejlődni enged, vagy éppen egy egészen más karrierút felé terel. Nem birtokol, nem tekint tulajdonnak, nem ír elő önkényesen számunkra mindhalálig betartandó életszabályokat. A közösen épített szerelemvár egy megbonthatatlan bunker, hiába illetik sáros lábnyomok, döngetik a kaput rosszakaró, gonosz kis szerelem trollok. Személyiségét értékeljük, nem esik nehezünkre a dicséret, a pozitív megerősítés. Észrevétlen terel minket a jó ösvénye felé, gondolatai jó hatással vannak ránk, építenek, megerősítenek. Személyiségünk karöltve pozitív irányba fejlődik. Nem kell feloldódnunk egymásban, maradjunk meg mi ketten külön egyéniségnek. El kell fogadni, hogy ő nem „minden egyben”. Nem lehet barát, apafigura, pszichológus, anyagi biztonság, nem neki kell betöltenie minden lyukat az életünkben. Ő társ, és lehet a mindenünk, de nem a mindenesünk.
Olyan, hogy igazi nem létezik. Csak egymásnak megfelelő emberek vannak, összekapcsolódó tekintetek, egymásnak feszülő, lázban égő testek, és összecsapódó ajkak léteznek. A szerelem kezdeti túlfűtött eufóriája után kitisztul a kép, a „lehetne igazi” marad, neki esélyt adunk, a férgese meg hullik, elzavarjuk, elkergetjük, letiltjuk, vagy elmegy magától, még szép szavakkal magyarázkodnunk sem kell. Erényeit sem kell méltatnunk, ő már jól tudja a modern párkapcsolatok forgatókönyvét, elmegy, mielőtt a nap felkel, köd előtte, köd mögötte. Ha igazán szerencsések vagyunk két, vagy három olyan emberrel is találkozunk életünk során, akikből lehetne igazi. Olyan, aki júdási csókra tartja az arcát, elárul, megcsal, és lelkeket rabol, folyót lehetne rekeszteni manapság, olyan embert keress, és olyat láss meg, aki tiszta lélekkel, rengeteg türelemmel, megértéssel, lemondással, vagy háttérben maradással hagyja, hogy belecsiszolódjon abba a szerelembe, és engedi önmagát igazivá tenni.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez