Gyerekként mindenki nárcisztikus, jelentette ki Dr. Máté Gábor. De miért olyan nehéz magunkat rávenni arra, hogy ráeszméljünk, a nárcisztikus is traumákkal küzdő személy és pont olyan, mint mi?

Május 28-án a budapesti Kongresszus Központban az Open Minds könyvkiadó szervezésében volt egy csodálatos program, ami az „Egy nap dr Máté Gáborral” elnevezést kapta. Előadások, beszélgetések, terápiába való gyakorlati betekintés, On the Spot által készített dokumentumfilm-vetítés és különféle workshopok is voltak délután 2-től egészen este 10-ig. Biztonságos és nyugodt közeg, érdekfeszítő témák: nagyon hamar elrepült az idő.

Dr. Máté Gábor a korai délután lévő előadásában arról is beszélt, hogy valójában gyerekkorban mindenki énközpontú, hogy a gyerekként mindenki nárcisztikus, mindent magukra vesznek és ha megkapnak minden érzelmi stabilitást, tanítást, akkor képesek kinőni. Ha nem, és a gyerekkori nárcizmusban ragadnak bele felnőttkorukban, akkor odaadással és türelemmel lehet segíteni rajtuk. Ez az a téma, ami látszólag a napokban megint irtó népszerű lett: minden második cikk erről szól. Hogy vajon hogyan tudjuk felismerni a nárcizmust, vajon milyen kapcsolatban lenni egy nárcisztikus alkattal és milyen az élet egy nárcisztikus kapcsolat után. De a kiindulásipontról, hogy valakin hogyan hatalmasodhat el ez a személyiségi típus, arról senki sem beszél. Miért nem? Miért kell mindent vagy feketén vagy fehéren látnunk? Miért kell a negatívat eltemetnünk s úgy kezelnünk, mintha magától az ördögtől való lenne, majd rácsodálkozunk, ha ne adj Isten, a negatív csinál valami pozitívat? Miért osszuk fel a dolgokat jóra és rosszra? Miért vagyunk hajlamosak elfelejteni, hogy olykor mi magunk is képesek vagyunk valaki számára toxikusok lenni és erre nem csak a másik ember képes?

Nem, a nárcizmus nem jó. Igen, nekem is volt részem már benne. Ezeket csak azért írom le, mert már magam előtt látom a kommenteket, persze tudom, aki általában ilyeneket ír, az a teljes cikket el sem olvassa, csak a leadet vagy/és a címet és már ítélkezik is. Nagyon sokáig tartott az a fajta szorongásom, hogy érdemes-e a tabutémákat boncolgatni, érdemes-e elmondani a látásmódomat, érdemes-e bevállalni akár azt, hogy furának néznek vagy nem értik, hogy mi értelme. S tudjátok, érdemes érzékenyíttetni egy-egy fogalmat az emberek számára: mert nem minden fekete vagy fehér. Nem szabhatsz mások felé olyan elvárást, amit te magad sem teszel meg vagy érsz el.

Visszatérve a témához: Dr. Máté Gábor azt állítja, hogy gyerekkorban mindannyian nárcisztikusak vagyunk, és ez a természetes. Azt hisszük, hogy minden rólunk szól, hogy mindenki velünk foglalkozik, és a világ körülöttünk forog, minket néz. Magunkra vesszünk mindent is: ha mások csúnyán néznek ránk, ha ballábbal keltek fel, ha szomorúak, ha dühösek. Egyszóval az emberek érzelmeit a gyerekek úgy fordítják le magukban, hogy minden, amit a többiek éreznek vagy tesznek, azt ők váltották ki, az miattuk történik: legyen az jó vagy rossz jelentésű. S ha jobban belegondolunk, ha visszamegyünk egy kicsit a saját gyerekkorunkba, akkor felfedezhetjük az előbbi megállapítás valóság tartalmát. Hiszen mi magunk is vágytunk arra, hogy mindenki velünk foglalkozzon, nem igaz? Lestük a szüleinket és örültünk neki, amikor azt láttuk rajtuk, hogy valamit jól csináltunk és elszomorodtunk, összezavarodtunk, szorongtunk, amikor úgy tűnt, mintha miattunk lennének idegesek és dühösek. Ha valaki sírt a környezetünkben, akkor első belső reakciónk az volt, hogy ugye nem miattam sír? És szerintem legalább egyszer gyerekkorában mindenki megkapta egy felnőttől azt, hogy a sírósokat és a gyengéket senki nem szereti. De mi számít gyengének valójában? Az, ha kimutatod az érzéseidet és még beszélni is mersz róla?

• dr. máté gábor gyermekkor nárcizmus

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!