Az ember, élete során rengeteget változik, mégis alapjaiban véve ugyanaz marad. Egy évtizedeken átívelő kapcsolatban lehet a legjobban érezni, hogy a másik fél az élet történéseinek hatására hogyan alakul, mivé formálódik, miközben megmarad éppen annak, akivel a közös történet kezdődött.

Hosszú évek után is láttam azt a csillogást a szemedben, amelyből erő és szeretet sugárzott. Minden cselekedetedben megláttam azt, aki te valójában vagy. Pontosan azt a fiút, akibe beleszerettem, akinek a tekintetében a végtelen odaadás fénylett.

Én látom még mindig, hogy ki is vagy valójában. Én is pont ugyanaz maradtam, aki voltam. Törvényszerűen változott ugyanakkor sok-sok minden bennünk, hiszen a hosszú évek alatt összegyűlt tapasztalatok, egyfajta bölcsességgel ruháztak fel minket. És ezt nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Az életünkben bekövetkezett sorscsapások és boldogságok alaposan átszabták az eredeti lényünket. De ha az ember igazán figyel, akkor láthatja, hogy akárhány év is teljen el, azok maradunk, akik voltunk. A személyiségünk gyökere mindig a lényünk része marad.

A legszomorúbb azzal szembesülni, hogy az igazi, a hamisítatlan énemet le kellene küzdenem, és ki kellene köpnöm valami egészen mást, ami én vagyok, de igazából mégsem. Mert szerinted így volna helyes. Hazudnom kellene önmagamnak, és egy idegen szerepbe bújnom ahhoz, hogy a szemedben azzá váljak, akire te vágysz. Micsoda őrület! A hibáinkon tudunk javítani, a konfliktusokat el lehet simítani, a problémákat meg tudjuk oldani. De megváltozni…. Talán még azt is lehet. Egy kicsit változni, felnőni az élet feladataihoz. De te nem azt kéred tőlem, hogy megváltozzak, hanem azt, hogy átváltozzak. Azt pedig nem tudom megtenni. Mert az a valaki már nem én lennék.

Hiszek abban, hogy minden körülmény között meg kell maradnunk önmagunknak. A szokásaink, a világnézetünk, az érzéseink, a gondolataink, a cselekedeteink mind szívből és lélekből jönnek. Ahogyan beszélünk, a gesztusaink, a felfogásunk, a reakcióink, a szeretetnyelvünk, azok mind-mind mi vagyunk. És aki szeret, az így szeressen. Aki akar, az így akarjon. De átváltozni nem fogok, és az a szerelem hamis, amelyben ilyen elvárások kerülnek terítékre.

És ha én úgy érzem jól magam, hogy a világot olykor komoly akadálypályaként kémlelem, olykor pedig csillámfelhős álomnak látom, akkor ez lesz. Ha megrémülök, zárj a karjaidba, és nyugtass meg, hogy minden rendben lesz. Ne üvöltsd, hogy nem vagyok már gyerek. Mert valahogy olykor-olykor előtör belőlem a loknis, piszeorrú kislány, akit meg kell védeni. Ez a lényem megkövült része. Kiirtani ezt magamból nem tudom. Nem is akarom.

 „Nem azt akarom, hogy annak ellenére szeress, ami vagyok, hanem, hogy azért, ami vagyok.”

• elfogadás önismeret párkapcsolat

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!