Az önutálat azt a mélyről jövő érzést takarja, miszerint nem vagyunk elég jók: nem vagyunk jók ebben, vagy nem vagyunk jók abban, sokszor úgy véljük, hogy igazából nem vagyunk jók semmiben sem.

Ez enyhe formában is előfordulhat, például másokhoz hasonlítjuk magunkat, állandóan a hibáinkat firtatjuk és lebecsüljük magunkat, anélkül, hogy igazán tudatában lennénk annak, hogy valami nincs rendben. Mert ennek az egésznek ugyanis van egy specifikus lelki háttere. Figyelmesen hallgatunk a kritikus belső hangunkra miközben az szidalmaz minket, azt hangsúlyozva, hogy milyen kínosak, ostobák vagy érzéketlenek vagyunk. Az ember ezzel pedig nem igazán száll szembe, hiába szenved legbelül. 

Megpróbálhatjuk elnyomni a mardosó fájdalmat és hiányérzetet azzal, hogy úgy viselkedünk, mintha felsőbbrendűbbek lennénk másoknál; intelligensebbek, okosabbak, intuitívabbak vagy vonzóbbak. Mintha be kellene bizonyítanunk, hogy mi vagyunk az abszolút etalonok, a nyertesek, mindezt azért, hogy elkerüljük a belső gyalázkodás áradatát, amely arra vár, hogy lecsapjon ránk abban a pillanatban, amikor bármilyen “hibát” vétünk.

Bárhogyan is nyilvánuljon meg ez a jelenség, az önutálat folyamata azt a szakadékot jelzi, amely minden emberben létezik. Egyrészt, fennáll egy egészséges önvizsgálat, amiből tovább tudunk fejlődni, másrészt, ott van a saját magunk gyűlölete, ami földbe tipor. Ez utóbbi viszont már nem egészséges, nem épít.

A bennünk lévő széttagoltság jellege és mértéke a szülői neveléstől és a kiskorunkban minket ért hatásoktól is függ. A szülőknek is, mint mindannyiunknak, vegyes érzéseik vannak önmagukkal szemben. Vannak dolgok, amelyeket szeretnek magukban, és vannak önkritikus gondolataik. Ugyanazok a negatív érzések, amelyeket a szülők önmagukkal szemben éreznek, sajnos gyakran a gyermekeik felé is kihathatnak. Ráadásul, ha egy szülőnek feldolgozatlan érzései vannak valamivel kapcsolatban, legyen  akár ez egy trauma, vagy egy veszteség miatt a múltban, hatással lesznek a gyermekkel szembeni reakcióira is egyaránt.

A stresszhelyzetek pedig elég erős indikátorként funkcionálnak. Stresszhelyzetben ugyanis amikor a gyerekek félnek, megszűnnek azonosulni önmagukkal, és tehetetlen gyermek lévén a verbálisan vagy fizikailag bántalmazó szülővel azonosulnak, sajnos ilyenre is van példa. A szülőt úgy asszimilálják vagy fogadják be, amilyen abban a pillanatban, amikor a legrosszabbul van, nem pedig úgy, amilyen egyébként minden nap. A gyermek hajlamos átvenni a dühöt, a félelmet, az önutálatot, valójában az érzelmek egész komplexumát, amit a szülő éppen átél egy adott pillanatban.

• önutálat önutálat kezelése pszichológia

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!