Amikor olyan családban nősz fel, ahol a felnőtt észre sem veszi, hogy a szeretete igazából szorongást táplál beléd

Jake Paul nem a leghangosabb, nem kezdi el magát védelmezni sőt, teljesen tisztában van azzal, hogy mikor és mit hibázott el: látszólag vállalja a felelősséget a tetteiért, és nem játssza meg magát, hogy “én tökéletes vagyok, ti vagytok a probléma forrása.” Bár a dokumentumfilm szép ívének s felépítésének hatására rájöhetünk, hogy a 26 éves fiúban még csak most kezdenek felszínre jönni az eddig a mélyben gyökerező belső gyerekkori traumák, amik lehet, hogy irányító-, és motiváló eszköznek voltak tudat alatt elkönyvelve, de lassan többé válik holmi adrenalinnál.

A gyerekkori traumák felismerése vagy örök életre megsebez minket, és mi ezt hagyjuk, vagy örök életre nyom hagy, de idővel rájövünk, hogy nem szabad engedni, hogy bekebelezzen minket és megpróbálunk jobbá válni, mert tudjuk, hogy megérdemeljük a szeretetet, a pozítivat.

Kirajzolódik egy fiú, aki hamar felnőtté vált a testvérével együtt, aki szívvel-lélekkel megtesz mindent azért, amit el szeretne élni, akiről a báty azt mondta a legutolsó jelenet egyikében, hogy nem érti, miért nem tudott még megbocsátani Jake az apjuknak a gyerekkori fizikális bántalmazások miatt, hogy hogyan irányíthatja jelenleg őt még mindig ez, miközben egy szörnyeteget alakított ki magának magából. A szörnyeteg pedig az, akit a box miatt hozott létre Jake, mármint Logan szerint. Akiknek fiatalkorukban elválaszthatatlanok voltak, igazi jó testvérek, majd felköltöztek a nagy amerikai városba, elkezdték beindítani a YouTube karrierjüket s a rájuk szakadt hírnév, népszerűség és pénz következtében volt időszak, amikor egymás ellen harcoltak úgy, hogy közben semmit sem beszéltek egymással. De milyen az Isten, nem igaz? A magascsúcsról lehet a legmélyebbre esni, és ők leestek: ugyanúgy, ugyanabban az időszakban, de ehhez volt szükségük ahhoz, hogy újra visszataláljanak egymáshoz, hogy újra testvérek legyenek, akik valamilyen szinten csak egymásra számíthatnak. Ezt mind a ketten elmondták az adott Netflixes dokumentumfilmben: hogy csak és kizárólag ők értik meg, hogy min ment keresztül a másik, mert ugyanazt a rosszat mindketten átélték. Hogy milyen egy ország- sőt világszintű imádatból a világ elsőszámú gyűlőltévé válni.

Mennyire védelem számára a box, és hol végződik maga a védelmi mechanizmus egészséges határa? Van egyáltalán egészséges határa annak a zárt falnak, amivel olykor körbevesszük magunkat, vagy kivétel nélkül mindig valójában csak negatívnak tűnő hozadéka lehet? És miért szégyenkezünk amiatt, ha valaki észreveszi a kisebb távolságtartásunkat? Miért fogadjuk olyan nehezen, ha mások távolságtartóak és ridegek velünk szemben vagy épp körülöttünk, miközben magunktól teljesen normálisnak vesszük, ha nem nyilunk meg azonnal?

Kiderül a dokumentumfilmből az is, hogy a Paul testvéreknek az apjuk miatt nem volt mindig olyan felhőtlen a gyerekkoruk: elcsattant egy-két pofon, viszont a fizikális bántalmazás kifejezés is elhangzik a fiúktól. A film vége felé érződik, amikor Tommy Furyval közös meccsük után Jake az öltözőben ül, hogy az apja nem mer semmit sem mondani a kisebbik fiának, nem meri nyugtatgatni, nem mer kérdezni, ő csak áll ott szorongva s zavartan: beszélne, ott lenne, de nem tudja, hogy megteheti-e. Logan észreveszi ezt a zavaros pillanatot, a következő vágóképen pedig látni, hogy félrehívja az apját és megkérdezi tőle, hogy mégis mi van közte és az öccse között: Összevesztek-e, vagy mi ez az érezhető ridegség kettőjük között? Ekkor rakod össze azt a fajta családi traumát, amiről már az elején is szó volt, ami igazából sosem volt elrejtve a néző előtt, csak nem kapott erős hangsúlyt a koncepcióban. Azok a fizikális bántalmazások vagy épp nehezebb pillanatok, amiket a srácok átéltek az édesapjuk által gyerekkorukban. S talán azért nem volt film középpontjában, mert még Jake életének középpontjában sem állt eddig: viszont az önismeretet, azt, hogy valami miatt miért érezzük rosszul magunkat és az ennek való utánajárást akár transzgenerációsan senki sem úszhatja meg. Akkor sem, ha mindez csak tudatalatti, és soha nem lesz igazi gyógyulás.

Ez a Netflix sorozat Jake Paulról egy valódi személyiséget mutat be, ha jól figyelünk: kis riportok monológokkal, őszinte vallomásokkal, vagy ha éppen homályos is, akkor is azt érzed, hogy folyamatos önvizsgálat a következő lépés. Bemutatja a szenvedélyes Jake-et: azt a Jake-et, aki amikor a mélygödörben volt, azon töprenget, hogy mi értelme is van az életének, és hogy ebből az állapotból hogyan is jött ki, hogyan is szedte össze magát. Ismerős, hogy a sportban - bármiféle sportban - a lelkedet rakhatod össze a tested mellett?

A fokozatosan gyönyörű felépítés, ahogy a film képről-képre egyre csak növekszik, megmutatja Jake megalkotott és valódi oldalát is. S bár az előbbi többségében van jelen, valahogy az igazi mindig kibukkan: egy-egy mozdulatban, egy-egy nonverbális kommunikációval. Akit bármiféle trauma ér, az mindig 160 fokon akarja csinálni azt, amibe belevág: mert zsigereivé válik az a belső hang, hogy meg kell mutatnia, hogy elég jó s megérdemli azt, hogy szeressék. Azt hiszem onnan lehet tudni, hogy valaki mély traumát hordoz, hogy szörnyen maximalista lesz mindennel szemben s hogy a legfőbb szeretetnyelve az elismerő szavak lesz: vágyik mások elismerésére, szeretetére, mert gyerekkorban nem úgy kapta meg, ahogy az normális, és épp ezért olykor nem is tudja, hogy mennyire fontos neki a többi ember elismerése. Vannak emberek, akik a belső sérüléseket soha nem vallaná be, mert minek? Minek foglalkozni azzal, ami elmúlt? Minek az énidő, nincsen jobb dolga az embernek?

Idővel rá fog jönni, hogy nem. Önmagad gyógyulásához, önmagad miatti kiálláshoz semmi sem érhet fel: mert ezekből lesz az, hogy a körülötted lévő viszonyok és hozzáállás jobbá váljon.