Felfoghatatlan számunkra, hogy ami az egyik pillanatban állandó, kézzel fogható, lélegző és létező dolog, a következő pillanatban a semmivé foszlik. Elakad a levegő, elhagyja az ajkat az utolsó sóhaj, megáll a pumpa és nincs többé.
A szem fénye elhalványul, hártya borul a tiszta tekintetre, és megáll az élet áramlása a testben. Megmerevedik a test, és a lélek tovaszáll. Ami megmarad számunkra az a fülünkben visszhangzó nevetés hangja, elszáradt szélű fényképek a rongyosra lapozott albumban, néhány személyes tárgy, ami még őrzi szerettünk illatát, de lassan ködbe vész minden. Itt állunk a szoba közepén számtalan személyes tárgyával körülvéve, egyiktől érintve a másikat, és egész egyszerűen nem áll össze a kép. Véget ért egy fejezet az életünkben, más könyve végleg megíródott. Ott állunk tétován remegő kezekkel, próbáljuk szakadatlanul törölgetni ki-kibuggyanó könnyeinket és nem értjük.
Akiket megszolgált az élet, talán jobban elengedjük. Bár azt hittük, örökké kicsik leszünk ők pedig sosem öregszenek, rá kellett jönnünk, hogy az élet változik. Az élet, idő keretébe szorítva folyamatosan fricskázik nekünk, ahogyan építi a ráncokat szép sorban az elnyűtt arcokra, betegségekkel rajzolva körül a test vonalát és szép lassan el kell fogadjuk, hogy kevésbé lát a szem, kopnak az izületek, megszűnik az emlékezet, és legszerencsésebb esetben elszenderedik a szív. De életünk Disney tündérmeséje itt ér véget: amikor a kórteremben állunk tétován szemlélve a csöveket, és a látjuk a szép lassan halottá váló elmét egy élet fogságában. Mikor felfedezzük, hogy az emberi elme már életében meghal. Még dobog a szív, dolgoznak a szervek, vagy csupán az infúzió tartja életben a testet, de az elme már máshol jár, ahogy a tekintet is el-elrebben. Megszűnnek a közös poénok, már csak érthetetlen tekintet néz át rajtunk, mert nem jut el emlékei, élete fonalához. Amikor a test megadja magát a homokóra utolsó pergésének, akkor a vére csak áll az ágy lábánál és tehetetlenül nézi a némán sikító félelmet, vagy a rezignált lemondást a másik szemében. Várjuk, hogy felüljön, elmosolyodjon, ismét csak vicceljen, nincsen itt semmi baj. De már látjuk, hogy nem lesz az igazi. Már feladta a harcot. És Isten bocsássa meg nekünk, mikor végül felsóhajtunk, hogy jobb örökre elszenderülni, mint a betegágyba süllyedni, mikor már nincs remény. Nincs gyógyító életelixír, mi felemeli a lelket vissza az örök fiatalságba. Lejárt az időnk.
De mi van akkor, ha fiatal lényünk egyik pillanatról a másikra elillan? Hányan írtunk meg korai lejáratot? Hány lelkünk adta fel már az első pillanatnál, még a születés előtt? Hány lélek vívta ki maga ellen a sorsot, hogy egy tragédia vagy másik emberi lény keze által essen el a lelke az életért vívott harcban? Ott nincsenek megnyugtató szavak. Nincs ésszerű magyarázat, amit az életre és a létezés körforgására foghatunk. Nincs semmi, csak az értetlen fulladt pillanat. Vége van. Csak így. Csettintek és nem vagy többé. És egészséges vagy, és nem tettél semmi rosszat, nem vívtad ki magad ellen a sorsot, még nem is láttál mindent az életből? Nem lett gyereked, nem lett jelzálogod, nem találtad meg álmaid állását, még be sem teljesítetted álmaid. Nem láttál semmit a világból, nem mondtad ki az igent és… nem búcsúztunk el egymástól. Talán ez a legszörnyűbb nekünk, a gyászoló túlélteknek. Felébredni egy álomból a rémálomba. Ráébredni, hogy egyik pillanatról a másikra megszakadt a fonál, és erre nem tudtunk felkészülni. Míg egy betegség démona az, hogy fokozatosan látjuk elhalványulni a fényt, addig az eddig legyőzhetetlennek hitt élet szálát egyszer csak elvágják a párkák.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez