Őszinte figyelmünk ajándék, melyben nem akarjuk megváltoztatni a másik jelenlétét, csupán befogadjuk azt, amit tapasztalunk. Ezáltal gyógyítunk és gyógyulunk mi magunk is. Figyelmünkkel utat nyitunk a másik lelkében, felfedezzük a titkolt sebeket, és szeretettel töltjük meg a kétségbe esett lelket. Amikor rád figyelek, akkor leveszem a terheidet a válladról, és megadom a lehetőséget, hogy csak az legyél, aki most lenni szeretnél.
Lehetsz szomorú, lehetsz boldog, lehetsz elkeseredve vagy éppen pöröghetsz a boldogságtól, én nem ítéllek meg, csak hallgatom azt, aki most vagy. Ha figyelek rád, akkor nem fogom meghatározni, hogy mit mondj vagy gondolj, nem foglak behatárolni az egommal, mert az egom itt megszűnik. Megfigyelővé válik a lelkem irányodban. Ha jól áramoltatom ezt a teret feléd, akkor a válladból kiszáll a feszültség és bármi is nyomja a lelked, lassan megnyugszol. Átveszed a belőlünk teremtett harmóniát és ismét visszatér az erőd, előjönnek az új terveid és ötleteid és szárnyra kapsz, mint a porból kiszálló főnix. Kevés ember jelenlétében éreztem ilyen őszinte és érdeklődő figyelmet. Mert figyelni lehet félvállról is, folyamatosan odanyögünk egy „igent” vagy egy „ahát” és azt hisszük, mindent megtettünk amit a kötelességünk diktált.
Mégis üressé válik a fecsegés, és kihal köztünk a baráti, szerelmi, családi kapocs. Sokszor azért beszélünk egymással, mert el akarjuk minden áron mesélni, hogy velünk mi történik, már a köszönésnél meg sem halljuk, mit mond a másik, hogy érdekli-e őt egyáltalán, csak beszélünk bele a világba, mintha ettől a kicsikart figyelemtől múlna az életünk. Szerintem a hozzám hasonló bőbeszédű emberek értik, ilyenkor mire gondolok. Nagyon kellemetlen szembesülni azzal, hogy amire vágyunk, nem kapjuk meg. Az emberek előbb-utóbb kifordulnak mellőlünk, mert nem lehet tűrni a belőlünk áradó szófecsérlést, és akkor egyedül maradunk szemben a fallal, aztán mondhatjuk a magunkét csak senki sem hallja meg. Számomra az igazi felfedezés akkor tárult fel, amikor tudatosan csendben maradtam és elkezdtem rád figyelni. Néztem a mimikádat, az arcodon átsuhanó érzelmeket, egyszerűen beleolvadtam a teredbe és már az sem zavart, hogy nem hallatom a hangomat. Arra a pár percre csak neked voltam ott, és jól esett, hogy adhattam valamit az életedhez. Nem akartalak megváltoztatni és nem akartam megmondani, mit hogyan rontottál el, vagy mit hogyan csinálj. Ajándékba adtam neked időt az életemből, mégsem bántam meg. Mert tapasztaltam, tanultam általad így én is feltöltődtem. Nagy klisé, de tényleg valós igazság, hogy sokkal másabb lenne a világunk, ha nem egymásról, hanem egymáshoz beszélnénk. Nem érdekes, hogy a szomszéd, vagy a másik ember milyen pletykát gerjeszt amit meg kell ossz velem, csak mondd ki mi a baj.
Mondd el, hogy veled mi van, hogy vagy és mit szeretnél. Ülj le ide mellém és csak légy önmagad. Sokszor nem is vesszük észre, de erre vágyunk. Ezért értékeljük jobban a baráti iszogatásokkal egybekötött beszélgetéseket a szó nélküli tüctücös bulizásnál. Mert egymás terében járhatunk ilyenkor és értéket teremtünk egymásból. Ha bármikor azt érezném, hogy nyűg számomra a másik jelenléte, mindig egy kicsit magamba nézek, aztán vissza a társalgópartnerem tekintetébe. Elveszek az ott rejlő információkban és igyekszem csak meghallgatni. Meghallani a szívét. Tudom, ha szívesen adom oda osztatlan figyelmem, akkor legközelebb már nem kezd bele köszönés után a mondandójába, hanem megkérdezi először, hogy velem mi van. Így kölcsönösen fürödhetünk a másik figyelmének ajándékában.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez