Erre a kérdésre az egészen rövid válaszom, hogy nem. Sokunkban él egy ideig az a fantázia, hogy majd eljön az az egyvalaki, akit nekünk szánt az ég, akivel tökéletes harmóniában leélhetjük az életünket. Addig pedig, amíg ő el nem jön, addig vagy nem lépünk kapcsolatba, vagy azzal a hittel lépünk bele, hogy bár nem ő az, akire vártunk, de jó lesz egy kis időt együtt tölteni.

Ez az elképzelés azonban nem más, mint menekülés a realitásból, kibúvó az elköteleződés alól. És itt a kibúvót nem pejoratív értelemben használom, mert ez egy valós belső probléma, amitől sokan az érintettek közül kifejezetten szenvednek. Így tehát senkinek sem ajánlom, hogy ezen a ponton a párja fejéhez vágja az előbb említett kifejezést, mert az csak rontani fog a helyzeten. Inkább magunkban érdemes körülnézni, hogy mi hogyan is vagyunk ezzel a témával.

Valamint azt is megjegyezném, hogy azzal sincs baj, ha valakivel nem akarunk elköteleződni, és egy ideig-óráig tartó viszonyba bonyolódunk. A kérdés az az csupán, hogy ezt a mélyebb kapcsolódás elkerülése érdekében választjuk-e.

Visszakanyarodva azonban a nagy Ő-höz. Nagyon jól hangozhat, hogy van valaki, akivel szerelmesek vagyunk egymásba, aki teljesen megért, lát és hall engem, mindig tudja, hogy mit szeretek és mit nem, olyanok az igényei, mint az enyémek, mindig összhangban vagyunk, ráadásul azokkal a külső és belső jegyekkel rendelkezik, ami egybeesik az ideálommal. Ilyen ember azonban nincs.

Ráadásul képzeljük csak el, hogy A tökéletes szerepét a párunkra aggatjuk. Mi következhet ebből?

• Óriás szorongás, hogy mi van, ha ez a tökéletes ember, engem elhagy. Ha a nagy Ő-ből egy van csupán, akkor utána mi várhat rám a végtelen magányon kívül?

• A másik számára is iszonyú nyomasztóvá válhat az az elvárás, hogy nem lehet gyenge, sérülékeny.

• Ha ő a tökéletes, akkor én ki vagyok? Én is tökéletes és nem engedhetem meg magamnak se a gyengeséget, se a hibázást? Vagy a szerencsés, aki nem is érti, hogy egy ilyen félisten/istennő hogyan választhatott pont engem? De akkor hogyan lehet itt szemmagasságban lenni egymással?

Még a gyermekkorunk egyik legnagyobb kihívása is az, hogy szembesülünk azzal, hogy a szüleink nem tökéletesek. Hogy nem tudnak mindig ránk figyelni, hogy nem biztos, hogy úgy reagálnak, ahogy nekünk az a legjobb lenne. Természetesen vannak fokozatok, mert nem mindegy, hogy kifejezetten elhanyagoló szülőkről beszélünk vagy a nem tökéletes, de elég jó szülőkről. Ebbe itt ennél mélyebben nem megyek bele, csak azt szeretném érzékeltetni, hogy annak a vágya, hogy valaki tökéletes eljöjjön a számunkra, az itt, általában a gyerekkori hiányokban gyökerezik.

• lélekhangok párkapcsolat szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!