Kockáztatás nélkül nincsenek igazi találkozások

Szeretünk mások veséjébe látni, megpillantani igazi arcát, teljes, lemeztelenített valóját, de félünk láttatni mindezt önmagunkban, rettegünk, hogy valódi énünk, amit fel tudunk ajánlani – nem elég. Ha tiszta érzelmekre vágyunk mégis a sebezhetőség, a fedetlen, retusálatlan, igazi arcunk, és a kipakolt múltcsomagunk az egyetlen út.

A sebezhetőség annyi, mint felkelni nap mint nap úgy, hogy szeretünk valakit, aki talán nem is biztos, hogy viszontszeret. Aki nem tudja garantálni az érzelmi biztonságunkat, aki akár el is hagyhat minket egyetlen szó nélkül, aki vagy hű lesz haláláig, vagy elárul holnap.

Ha szeretünk valakit, akkor elkerülhetetlen, hogy érzelmileg kiszolgáltatottá váljunk, és talán ijesztő, de ez az élet normális rendje.

A túlzott védekezés, a gyanakvás, az állandó veszélyérzet emésztenek fel. Az arcunkra simított álarcok, a kirakatéletek, az üres kagylóhéj kapcsolatok, amik pusztítanak hosszú távon, és valójában több energiát fektetünk a látszat fenntartásába, mint egyre fojtóbb magányunk megszüntetésébe. Hét lakat alatt őrzünk titkokat hetedik szobákban, pedig a múlt emlékei nem söpörhetők fel a földről és nem tuszkolhatók szemeteszsákba. nem zárhatók be titkok dobozába. Elsuttoghatók a gyóntatószék rácsos félhomályában, de nem érkezik azonnali feloldozás.

Túl sok szívtöréses baleseten estünk át, és még ki sem gyógyultunk belőlük teljesen. Húzzuk, vonszoljuk magunk után a múlt sleppjét, pedig a miértek keresése már fölösleges, mihaszna időtöltés, a romok között csak az átkelni képtelen múlt szelleme járkál. Fogalma sincs, mikor „van ideje a szaggatásnak, és a megvarrásnak”. Mélyen legbelül mindannyian közelségre vágyunk. Testünk vágyik az érintésre, a biztonságra, és védelemre törekszünk, elfogadásért könyörgünk. A félelem azonban közénk áll, mert bár ragaszkodnánk vigasztalhatatlanul, ugyanakkor hatásos lélekvédelmi rendszert építünk magunk köré.

Kockáztatás nélkül pedig nincsenek igazi találkozások. Egyetlen ölelés, őszinte beszélgetés meghúzza a vészharangokat a fejben. Mit akar tőlem? Mit kezdjek vele? És ő mit kezd majd velem? Ha őszintén kiadom magam, az veszélyes, kockázatos művelet, sérülök, és sérteni fogok, mert sebezhető leszek, és megsebzek. Beengedni valakit, megmutatni igazi, kitakart, retusálatlan arcomat, vállalni, megadni magam, kockáztatni. Ez a modern párkapcsolatok kihívása.

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Király Eszter

A párkapcsolat tartja elénk a legélesebb, leghitelesebb tükröt önmagunkról. Megláthatjuk benne saját pompánkat is, de a hiány mindig jéghidegen fog arcul csapni. Belenézni abba a tükörbe, amit a társad tart neked mindig nehéz. Elfuthatunk a saját tükörképünk elől, és megpróbálhatunk olyan látványt találni, ami megfelelő, amit el tudunk viselni, de bárkihez is szaladunk, csak saját magunkat fogjuk látni benne. A tükröt dühödten, össze lehet törni, de eljuthatunk olyan szintekre, ahol képesek vagyunk önkritikával, önismerettel szemlélni a gyengeségeinket, így a kapcsolatunk réseit, hibáit is. Ebben a felismerésben, és fejlődésben segítek az írásaimmal. Cikkeim a párkapcsolati témákon túl érintik a női-férfi szerepegyensúly fennmaradásának, és a hagyományos értékek megőrzésének fontosságát is.