Szeretjük szorítani egymás kezét. Nemcsak addig, amíg kifehérednek az ujjaink, hanem addig, amíg el nem törjük a másik kézcsontjait. Nem azért tesszük ezt, mert fájdalmat akarunk okozni, hanem inkább azért, mert így próbálunk meg szeretni.
Belefulladunk saját önszeretet hiányunkba, és ezért szeretnénk a másik szeretetével pótolni mindezt. Ám amint a kéz valami folytán kicsúszik a kezünkből, vagy eldől mellőlünk a támaszték, akkor együtt rántjuk egymást a mélybe és zuhanni kezdünk.
Gondolatainkat napi szinten kitölti mindaz, amit elvesztettünk a másikban és felőröljük saját magunkat az örökös önbüntetéssel, hogy már arra sem voltunk képesek, hogy ezt a kapcsolatot egybe tartsuk. Nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni, hogy saját nyomorainkért sosem okolhatjuk a másik lelket. A múltam démonait nem vetíthetem ki rá, ha ő nem is vett részt benne, csupán emlékeztetett a restanciámra. Amikor a másik fájdalmat okoz nekünk, mindig emlékeztet bennünket arra, milyen terhet nem tettünk le az úton. Egymás sebeit tépkedjük folyamatosan és közben észre sem vesszük, amit okozunk, csak héjanászként olvadunk fel egymás fájdalmában.
Nem számít, hogy mi volt előtte, ha elhatalmasodik rajtunk a démon, ott hasítunk ki a másikból, ahol érjük. Pedig tulajdonképpen csak nekünk fáj. Ebből a nézőpontból képtelenek vagyunk elfogadni azt, hogy vajon neki mennyire fáj? Képesek vagyunk örök áldozatnak felmutatni magunkat, de valójában ezt teszi a másik is. Hiszen a sebeinket nyomjuk egymásnak folyamatosan és fulladozva így próbálunk szerelmet kiszeretni a másikból. Ezt nevezzük mi szerelemnek.
Így a végén nem marad más, csak a kiolthatatlan szomjúság, amivel ha nem vigyázunk, a halálunkig küzdhetünk. Csak egyszer sodorjon a véletlen az utunkba olyan lelket, aki képes a szeretetet pusztán a szeretetért adni, és bennünk meglátni a fényt, ugyanúgy el fogjuk lökni magunktól, mert már előítéletesek vagyunk. Mindenkiről azt hisszük, hogy ártó szándékkal közeledik, paranoiásokká válunk. Mivel sokszor fulladtunk bele egymás elvesztésébe, így képtelenné válunk arra, hogy elhiggyük, érdemesek vagyunk egymás társaságára. Nem hisszük el, hogy minket szerethetnek csupán azért, mert itt a földön járunk, ezért csak a felszínen létezünk.
Aztán ha mégis egymás hálójába akadunk és elrontjuk a dolgot, utána minden gondolatunkat magával viszi a másik lélek, és ez határozza meg a mindennapjainkat. Nem egyszerű szakításról beszélünk, hanem a gyásznak egy új életformájáról; a múltat temetjük minden gondolatunkkal, visszanyúlunk halott emlékekhez, azokba próbálván életet lehelni, ám nem vesszük észre, hogy közben elhalad mellettünk az élet és a lehetőségek, és mi némák maradunk mindeközben. Ha esetleg azt tapasztaljuk, hogy a múlt kilép a sarkaiból, és mindenki tovább lép az emlékeinken akkor úgy érezzük, hogy duplán otthagytak minket, és képesek vagyunk elhinni, hogy ennyit ért az életünk. Képesek vagyunk magunkat azzal a képpel azonosítani, amit egy szakítás lenyomata hagyott bennünk. Függünk egymás figyelmétől. Ez a szerelemnek nevezett ideológia, pedig csupán energiarablás. A szerelem szabadsága az, hogy ha elengedem a kezed, akkor sem zuhanok le egyedül, mert az érzés megtart engem. A szerelem szabadsága az, hogy elengedlek, ha úgy akarod, mégsem érzem hiányban magam nélküled. A szerelem szabadsága az, hogy ha mégis különválik az utunk, akkor sem hagyom, hogy a sebeim az emlékeidet is elérjék, hanem elengedlek, mert elfogadom, hogy nélkülem tudsz létezni. Ha igazán szeretlek, akkor képesnek kell lennem arra, hogy elfogadjam a véglegességet. Hiszen ami a miénk azt úgyis mellénk rendeli a sors. Akivel teendőnk volt, csupán tanítómesterünk. Hiszen az a lélek tud legjobban tanítani, akiket szeretünk. Így megtanulunk szeretni, megtanuljuk saját magunkat, és megtanuljuk egymást.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez