Életem során találkoztam sok-sok emberrel. Végighallgattam mindenki problémáját, az enyémmel nem foglalkozva. Rájöttem, hogy szeretjük magunkkal elhitetni, hogy rosszabb már nem lehet, ami később bebizonyosodik, hogy nem így van.

Miközben ezt olvasod, tedd csak fel magadnak a kérdést. Meddig vagyunk képesek elmenni a vágyainkért. Mennyit vagyunk hajlandóak kockáztatni, feláldozni, időt pocsékolni, és elviselni mindazt, amit kapunk. Mert egy dolog csupán várni valamire, de egészen más összeszedni magunkat és el is érni.

Bár ne ülne a vállamon a belső hang, ami azt mondja : ne engedd el! Pedig milyen igaza van. Életem azon szakaszában kopogtattál be, amikor zárva volt az ajtó és eszembe se jutott ajtót nyitni neked. Pontosabban nem csak neked. Magam voltam a kis kuckómban. Hagytam, hogy megérjenek a gondolataim hozzád, hozzám. Mindezt miért?

Hogy egyszer nyugodt szívvel nyithassam ki az ajtót.Sokszor ugyanis döntéseket hozunk meg és csak később jövünk rá, hogy nem döntöttünk helyesen. Mindehhez mi kellett? A puszta csend és hallgatás. Sok átmulatott este, borospohár, borospohár, borospohár és még több üres pohár. Ez kellett ahhoz, hogy reggel a nagy ágyamban felkelve rájöjjek, mennyire hiányzik, hogy nem kopogtatsz az ajtómon. Mégis bármerre indultam , te ott voltál. Így sokszorozódtak meg az évek, szerelmek, borospoharak… a szeretetemmel együtt irántad!

Írta: Dobos Amira

• érzelmek lélekhangok magány szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!