Életünk válságai már egész fiatalon elérnek minket. Kamaszként minden probléma pont ugyanolyan jelentőségű, mint egy atomtámadás drámája, és ahogy öregszünk, úgy emelkednek a tétek.
Kapcsolatok, szakítások, vizsgák, munkák, családi, illetve anyagi válság, munkahelyi válság, egészségügyi válság… folytathatnám a sort a végtelenségig, szerintem ismerik, amiről beszélek. De mi a közös mindezekben?
Valójában minden krízishelyzet az életünkben egy megmérettetés. Az igazi győzelem nem akkor következik be az életünkben, ha minden meseszerűen flottul és gördülékenyen halad előre. Az emberi jellem igazi megmérettetései a rossz időszakokban történnek. Megmérettetés… ilyenkor tesszük mérlegre saját magunkat. Hiszen konfliktusban állhatunk a világgal, függhetünk a helyzetünk összeomlásának félelmétől, és elképzelni sem tudjuk, hogyha bekövetkezik a várva várt legrosszabb forgatókönyv, akkor mégis hogyan tudnánk felállni. Az emberi elme retteg önmaga tesztelésétől. A kudarcot véglegesnek és megmásíthatatlannak érezzük, ha bekövetkezik. Ilyenkor az univerzum vízválasztóként működik: vannak, akik felemelkednek a krízis által, vannak viszont olyan lelkek, akik újabb és újabb fájdalmat generálnak maguknak pusztán azért, mert képtelenek szembenézni önmaguk határaival, és inkább beleszoknak a rossz eseménysorozatok görgetésébe a változtatás helyett.
Látunk olyan kapcsolatokat, amiket már csak a szentlélek tart egybe, mert a két fél, mintha két másik bolygó körüli pályán mozogna, és nem érintkeznének útjaik. A közös bennük, hogy rettegnek attól, hogy egyedül, saját lábon, az anyagi és az életbeli terheket visszavéve újra kelljen építeni az életüket. Valljuk be ez egy bizonyos kor után mindenkiben a kudarc élmény és a lenullázódás zászlaját lebegteti. Így makacsul ragaszkodnak a jól kitaposott otthoni kis mamusz szerepükhöz, csak ne kelljen egyedül végigtörtetniük újra ugyanazon az úton. Mások a munkájukhoz ragaszkodnak betegesen, attól tartva, hogyha az utcára kerülnének azért, mert kiállnak a jogaikért, akkor éhen halnának, és végleg leírnák őket. Hiába van valakinek diplomás, nagyon jól fizető munkája, ha közben vég nélkül minden szabad pillanata a munkahely oltára körül forog és képtelen két percet az őt körülfojtó munkahelyi gondolatok nélkül eltölteni.
Ragaszkodunk mindenhez, amit egyszer már megszereztünk. Mivel folyamatosan valaminek az elvesztésétől retteg elménk, így börtönbe és korlátokba zárjuk önértékelésünket. Egy idő után úgy hisszük, hogy a minket megtartó korlátok és keretek, azok tulajdonképpen a mi alapvonásaink részét képezik. Eggyé válunk a rablánccal. Ebből a bemerevedett helyzetből nem fog megmenteni minket senki, mikor segítségért kiáltunk. Hányszor ábrándozunk arról vajon, hogy majd valami csoda folytán megváltozik az életünk és vesz egy hatalmas kanyart és elindul az arannyal kirakott, koboldokkal körbetáncolt szivárványvégű úton, amit a szerencse giccses csillámporával körbeszórt az élet. Hogyan várhatnánk a körülményeink külső beavatkozásra történő javulását, amikor egy helyben sorvadunk? Amikor mi magunk akadályozzuk meg a változást, hiszen ragaszkodunk a régi rigolyákhoz, mert már megszoktuk a jelenlétét, a rutint kiszámíthatónak tartjuk.
A legnehezebb elfogadni a tényt, hogy körülményeink teremtői mi magunk vagyunk. Ha sorozatosan, évekig hazudunk magunknak arról, hogy mi tulajdonképpen azt az életet éljük, amit szeretünk, vagy amit „kiszabott ránk a sors”, akkor továbbteremtjük a múltat. Mivel mi nem változunk, a körülményeink sem fognak.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez