Az ember élete végéig tapasztal, és ez valóban egy örök igazság. Szerencsére a rossz, vagy legalábbis kevésbé jó élmények is a mi érdekünket szolgálják, még, ha ez valami furcsa, bizarr paradoxonnak is tűnik. Bármilyen nehéz szívvel is tekintünk vissza a múlt bizonyos aspektusaira, ma már összeszedetten és nyugodt lelkiismerettel állunk elébe az új fejezetnek. Tartogasson bármit is ez az út.

Természetesen, nem mindig volt ez így. Mindannyiunknak voltak őrületbe kergető, a saját hitelességünket is megkérdőjelező korszakaink. Sokszor úgy érezhettük, hogy az ördöggel kötünk éppen üzletet, és túlságosan meghunyászkodtunk ahhoz, hogy kitörjünk ebből a sötét veremből. Bizony hosszú lehet a felismerésig vezető út, és nem, nem azért, mert mi vagyunk túl gyengék, vagy akár túl vakok. Az esetek többségében jól tudjuk, hogy mi zajlik éppen, csak az érzelmi kötelékek, és egyéb félelmek miatt megtorpanunk, és nem merünk kilépni a komfortzónánkból. Ezek közül a kishitűség a legveszélyesebb. Hiszen nincs semmi, ami azt indokolná, hogy alábecsüljük magunkat. Minden adottságunk, tehetségünk, autentikus elemünk megvan ahhoz, hogy igenis kiálljunk magunkért, és tudjuk, jók vagyunk. Csak így tömören.

A toxikus, mindennapokat felemésztő sémák viszont, általában ismétlődőek az életünkben. Egy kiforrott rendszerként működnek, melyek minden percünkre rányomhatják a bélyeget. Lehet ez egy bántalmazó kapcsolat, amiről mi sem szeretnénk elhinni, hogy az. Vagy egy erőszakos főnök, aki verbális abúzust alkalmaz rajtunk, azért, hogy célt érjen a saját területén. Mi magunk is lehetünk mérgező személyek, és ezt is fel kell ismernünk, ne felejtsük el. Könnyen eshet az ember a ló másik oldalára. A legfontosabb fordulópont azonban mégis az, amikor rájövünk, hogy ezek a dolgok, mind-mind ismétlődnek. Ekkor ébredünk rá, hogy a rémálomnak valószínűleg sosem lesz vége. Talán ezután a felismerés után még hosszú időnek fog bizonyulni a végleges döntés meghozatala, azaz a pillanat, amikor felállunk, és azt mondjuk: „Elég, ennyi volt, vége. Újra kezdem, és nem nézek vissza, mert van, ami nem szolgál már engem.” De nem baj, mert ez a fajta felismerés is hatalmas lépés. 

Nemhiába használjuk sokszor a „toxikus” kifejezést. Minden, ami toxikus, az mérgező, kifordít minket saját magunkból, és egy tudathasadáshoz közeli állapotban találjuk magunkat. Nagy erőkifejtést igényel innen szintet lépni. Van, akinek nem is mindig sikerül. De azt hiszem, ettől vagyunk mi, humánus lények, olyan nagyszerűek. Mert küzdünk, és továbblépünk, ha kell, bármennyire is nehéz. Mert el tudjuk engedni egy olyan ember kezét, aki csak visszahúzna egy égő vulkán-csapdába. Mert ott hordozzuk magunkban a fájdalom apró szemcséit, minden egyes nap, mégis máshol tartunk már. Mert a legvégén újra visszatalálunk saját magunkhoz, és azt a kiegyensúlyozott, boldog életet éljük, amit mindig is érdemeltünk egyébként.

Sokszor kudarcként éljük meg, ha a küzdelmek ellenére sincs nálunk éppen az irányítás, és nem tudjuk, mit tegyünk pontosan. Ez teljesen rendben van. Az egész élet egy tanulási folyamat, az, hogy valamit nem tökéletes módon kezelünk, nem jelenti még azt, hogy elbuktunk. Viszont a káros, repetitív történéseket már kiismertük elég jól az idők során, és ezek csak előrébb visznek minket. Ugyanabba a hibába, ezerszer már biztosan nem esünk. És persze, amikor az élet nagy dolgain elmélkedünk, egészen nyugodtan visszatekinthetünk ezekre az emberekre, helyzetekre is. Azokra, akik tönkretettek minket, mégis újjászülettünk a saját ősi erőnkből adódóan. Azokra, akikről azt hittük, hogy örökre a mi lelkünkben fognak tivornyázni, de végül az idők végezetééig száműztük őket. Azokra az illatokra, emlékkockákra, amik hirtelen beugranak, de aztán csak egy múló, rövid hidegrázást okoznak, és minden megy tovább, ahogy eddig.

Szóval nyugodtan emlékezzünk ezekre a dolgokra, ha arra van szükségünk, mert így láthatjuk, hogy honnan, hova jutottunk. Milyen nagy utat jártunk be ahhoz, hogy ott tartsunk az életben, ahol végre jó minden. Nem perfekt, de letisztult, és harmonikus. Ha visszatekintünk, rájövünk, hogy anélkül a bizonyos felismerési folyamat, és a lelki, testi, szellemi erőnk nélkül, ez sosem jöhetett volna létre. 

• életszemlélet elfogadás toxikus változás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!