Álltam az előszobában, beszívtam a sáljából áradó idegen női parfümillatot és magányosabb voltam, mint valaha. Ha a kabátzsebeit is átkutattam volna, megtaláltam volna a mozijegyeket, és éreztem volna, hogy még azoknak is istenverte, tolakodó, nyomuló, lerázhatatlan illatuk van. Világossá vált volna, amit eddig is tudtam, hogy ez a nő pontosan olyan rámenős, mint a nehéz parfümje, ami most rázuhant az életünkre és az érzékeimre, lélegezni sem enged.

A nyitott teraszajtóhoz léptem, lent dübörgött, csörgött, sípolt, zajlott az élet, és én életemben először pánikrohamot kaptam, persze ezt nem én diagnosztizáltam, hanem órákkal később a készenléti orvos, akit éjjel felhívtam. A legutolsó lassított emlékképem, hogy az étkezőasztalról lezuhan a muránói üveg váza, amit a nászutunkon az Üvegmúzeumban vettünk, apró darabokra törik, és én nem tudtam elvonatkoztatni az olcsó metaforától, hogy tessék, eddig tartott a házasságunk.

Mire a nap felkel, csak erre gondoltam fulladozva, levegőért kapkodva. Mire a nap felkel, olyan lesz minden, mint régen. Mire a nap felkel, újra színek és élet lesz ebben a házban. A férfi ott fog borotválkozni a fürdőben, én pedig a reggelit készítem majd. Idilli lesz a reggel. Mire a nap felkel, úgy zajlik majd az élet, ahogyan mindig is szokott.  Csak álom volt ez, rémálom, micsoda szörnyű, szívtépő rémálom, egészen szétizzadt rajtam a vékony pamutpóló. A roham elmúltával megmagyarázhatatlan, kábulatban lebegtem álom és ébrenlét között.

– Te sírtál már álmodban? –meztelenül feküdtünk az olcsó balatoni motelben. Kényelmetlen, süppedős volt az ágy, pontosan emlékszem, 2005 nyarát írtuk, ez volt az első közös nyaralásuk.

– Persze, hogy sírtam már. Amikor azt álmodtam, hogy elveszítelek.

Tudtam, hogy nem igaz, mégis hittem neki. Mert van úgy, hogy hinni kell, történik úgy, hogy a mondatok még ünnepibb ruhába öltöztetik a valóságot. És olyankor mindent elhiszünk, egyre beljebb és beljebb engedjük a becéző, cirógató szavakat, magunkra öltjük őket, fürdünk bennük.

Hagytam, hogy az összefüggéstelen emlékképek akkor kivetítsék agyamban a szerelmes filmet, az édes emlékeket. Magamba szívtam őket, mintha erőm megsokszorozódna tőlük, ittam, kortyoltam még a tökéletesnek hitt házasságom energiaitalát. De csak üres, ízetlen kotyvalék volt, ez az igazság.

Meddig akarom ezt csinálni? Meddig akarom a semmibe ordítani alig hallható segélykiáltásaimat? Meddig viselem el, miből merítem az erőt, hogyan marad türelmem? Meddig akarok várakozni arra, hogy a ő végre visszatérjen hozzám? Olyan voltam, mint egy becsapott gyerek, akinek egyfolytában ígérgetnek, de soha nem teljesítik azt. Aztán annyira belefásultam a csalódás szériába, hogy már nem vontam felelősségre, nem vontam kérdőre, így is jó, meg úgy is jó, és soroltam vég nélkül a jól bevált közhelyeket: majd az idő megoldja, nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, türelem rózsát terem, ő nem monogám típus, választania kell, időt kell hagynom neki.

• házasság hűtlenség megcsalás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!