A boldogságot hamisítják

Nem volt akkoriban a narancsnak szezonja, így hát csapvizet ittunk reggel, és később is csak nehezen szoktattál rá a frissen nyomott dzsúszra. Emlékszel, milyen hülyén néztem rád, mikor valamelyik hajnalon behoztad a dzsemes toast mellé a kipréselt levet? Röhögtem rajtad, te pedig bámultál, és nem értetted, hogy honnan vettük akkor gyerekkorunkban magunkhoz a vitamint.

Nem tudtad elképzelni, hogy a gyümölcs meg a zöldség ne legyen import, hogy vannak olyanok, akik mindezt a saját kertjükben termelik, és arról sem lehetett fogalmad, milyen az igazi paradicsom íze, ami sárgáspiros és dagadtra nőtt. Napfénybe haraptam gyerekkoromban, ettől lettem olyan egészséges, innen vettük a vitamint, meg – ahogy te mondanád – a rengeteg ásványi anyagot. Nem toltunk magunkba steril kapszulákat, minden reggel kiporciózva pontosan a napi betevő adagot. Mikor beteg lettem, utáltalak, hogy hozod a megszámolt pirulát, amit Amerikából rendeltél. Rá volt mindre írva, hogy csodaszer, meg hogy ez az új találmány legyőzi a rákot, és én éppen olyan nagyon bután néztem rád, mint amikor először beállítottál a friss dzsússzal a hálószobába. Azt sem értettem, hogy ti miért az ágyban esztek. Nálunk apám ezért patáliát csapott volna. Le kellett mindnyájónknak ülni az étkezőbe és meg kellett várni anyát is, aki rendszerint később ébredt. Igen, anya kicsit más volt, mint mi. Aztán észrevettem, hogy én mégis inkább rá hasonlítok.

Mikor beteg lettem, és anya sokáig itt volt, mellém feküdt, amikor görcsbe rándult a testem a fájástól, így segített, meg hideg borogatással. Jobb volt ez, mint a fájdalomcsillapító, amitől különben is hánytam. Miklós, te nem voltál valami toleráns. A különbözőségünkre jól emlékszem, fel tudom sorolni neked, miket csináltál másképp. Például vacsorakor az asztalnál etettétek a kutyát, és én azt sehogy nem tudtam megszokni. Féltem attól a dögtől, te meg nem bírtad elviselni, hogy magamban dögnek nevezem. Nem mondtam ki soha, csak érezted, így hívom, meg azt is tudtad, hogy sehogy nem tudom megszokni, mikor lefekvésnél feljön az ágyra. Amikor meg elmondtam, ami egyébként is tudvalevő volt, akkor csodálkoztál. Nálunk is volt kutya, de annak adtunk külön házat, és csak mennydörgésnél jöhetett be, mert attól reszketett. Tisztességgel szolgált és jól meg volt nevelve, tudta, merre van a helye, nem úgy mint nálatok, ahol nagyobb rangot kapott egy állat, mint a családfő. Apám betartatta a hierarchiát, tudtuk mi a dolgunk, és azt is, hogy ki parancsol. A kutya is értette, akit Bagirának neveztek el nagyanyámék, mert fekete volt mindene és a szeme egybeolvadt korom szőrzetével. De én szerettem Bagirát a magam módján, tisztes távolságból játszottam vele gyerekkoromban, tiszteltem, ezért alig mentem közel hozzá. Nem nyúztam soha, mint a többi gyerek. A bolondok a kutya farkába kapaszkodtak szánkózáskor. Azt hiszem, hogy ő is éppen ezért szeretett.

Aztán Bagira meghalt, egész életében epilepsziás volt. Hibásan hozták el a tenyésztőtől apámék. Lehet így mondani, rosszul pároztatták és valami hiba bekerült a génállományba, ezért örökölte a betegséget. Olyannak gondolom magam, mint amilyen ő volt. Nekem se volna szabad ezt a kórt tovább adni. Már nem a rákra gondolok, abból ha akar, mindig meggyógyul az ember. Hanem a lelki nyavalyára. Az ilyesmire nincs gyógyszer Miklós. Még te sem tudnál rendelni orvosságot Amerikából, pedig szerinted ott mindent tudnak. Mond meg nekem akkor, hogy az emberek miért olyan boldogtalanok még a világ másik végin is? Pedig gyógyszert - állításod szerint - mindenre feltaláltak. Vagy nem is tudnak mindent a tudósaid? Azt például nem mondják meg nekem, hogyan kell a boldogságot csinálni. Még a boldogságot is hamisítják.

Szentesi Éva - Rúzs és Tükör

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!