Lincshangulat a közösségi oldalakon
Kitört a parasztlázadás az egyik közösségi oldalon – olvasom a hírt jelen újságban. A lázadók azért zúgolódnak, mert imádott regényük megfilmesítéséhez nem imádott színészeiket választották főszereplőknek az alkotók. Nem Magyarországról van szó, nem is a Facebookról, hanem külföldről és a Twitterről, a regény pedig A szürke ötven árnyalata. De most eltekintenék a részletektől, és csak a jelenségről szólnék.
Történt már olyasmi, hogy valamelyik közösségi oldalon csoport alakult egy társadalmi célért. Olyan sokan csatlakoztak hozzá, hogy a dolog valóban társadalmi méretűvé nőtte ki magát, és a végén tüntetés lett belőle. A tiltakozók el is érték a céljukat. Szóval a közösségi média marketingfelületből és szórakozásból komoly közéleti tényezővé vált, amellyel a döntéshozóknak számolniuk kell. De hogy az istenadta nép ugyanennek az eszköznek a segítségével olyasmibe is beleüsse az orrát, amihez vajmi keveset konyít? Ilyesmiről most hallok először. Lehet, le vagyok maradva, de hát csecsemőnek minden vicc új, nem igaz?
Lesújt a nép vasökle
Kedvenc színészeiket a vásznon látni kívánó hőzöngők attól sem riadtak vissza, hogy a készülő film producerére kígyót-békát kiabáljanak. Azaz ment az anyázás. Most mondhatnám, megkönnyebbültem: eddig azt hittem, az általános gyűlölködés csak nálunk divat. Már csak azért is gondoltam ezt, mert a Facebookon külföldi oldalakat nézegetve nem találkoztam semmiféle hörgéssel, sértegetéssel, mocskolódással. Lehet, hogy burokban élek? Ha így is van, bizonyára nem vagyok vele egyedül. Hozzánk eléggé megszűrve jutnak el a külvilág hírei, ha egyáltalán eljutnak. Visszatérve. Az első rácsodálkozás után elszomorodtam: az ember, bárhol éljen, mindenhol hajlamos a gyűlölködni, ha valami nem úgy történik, ahogy ő azt elképzeli.
Sok lúd disznót győz, tartja a magyar mondás. Feltétlen igazságába vetett hit eszerint határainkon kívül is él. Ha összefogunk, az lesz, amit mi akarunk – vélik a „ludak”. Lehet, egyedül senkinek eszébe nem jutna, hogy megkaparintsa a jogot bizonyos szakmai döntések meghozatalához. Olyan területen, amelyen ő laikusnak számít. De a tömeg összegyűlik, a jelenlévők elkezdik hergelni egymást, sőt, uszítanak a szakemberek ellen. Ebben az esetben a casting (szereplőválogatás) munkáját akarják elvégezni. Ki hallott már olyat, hogy egy regiment ember úgy vélje, ért olyasmihez, amihez valójában nem? Persze, jut eszembe, a magam bőrén is tapasztaltam, mennyire kellemetlen érzés, amikor mondjuk az újságírói vagy a magyartanári kompetenciámat (diplomáknak, hosszú évek gyakorlatának és sikereinek fittyet hányva) kétségbe vonják. A most tárgyalt történetben a film alkotóival teszik ezt. És milyen alapon? Hogy ők vannak többen.
Sötét jövőkép
A producer ellenállt a nyomásnak, és higgadtan magyarázta a handabandázóknak: egy filmnél a szereplők kiválasztását számos szakmai és gyakorlati szempont határozza meg. Például az, hogy az alkotók (és nem a nép) kiket tartanak rátermettnek. Kik fogadják el a felkérést, mekkora gázsit kérnek (ez ugye a mozi költségvetése szempontjából egyáltalán nem mellékes). „Gyűlölködés közben mindezt tessék számításba venni” – üzente a producer azoknak, akik arra szólították fel, hogy dögöljön meg. Szóval a szakember kiállt a szakmai célok mellett. De vajon így marad-e? A jeles holland kultúrtörténész, Johan Huizinga már jóval korábban vizionálta a barbarizálódást, az új középkort. S lám, az eredetileg művelt Európában és Amerikában egyre inkább tért nyer a sötétség. A félműveltség, a műveletlenség, a funkcionális analfabetizmus. Ráadásul minél kevesebbet tud valaki, annál önteltebben pöffeszkedik a véleményével. Könnyen eljöhet egy olyan kor, amikor az istenadta nép fogja diktálni például egy film készítőinek a stáblista neveit. Az illetékesek pedig a kasszasiker reményében vagy a kudarctól tartva engedelmes mamelukokként teljesítik a tömeg óhaját. Reménykedjünk benne, hogy nem így lesz.
Rados Virág
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez