Szabadúszó anyák vagyunk, akik az anyaság mellett merik vállalni az álmaikat és jól-rosszul összeegyeztetik az életükkel. Van köztünk házas, elvált, szingli, újraházasodott, babás, kisgyerekes, tinis. Imádjuk a gyerekeinket, de gyakran kiborítanak, boldogok vagyunk, vagy épp küzdünk a párkapcsolatainkban, kövérek vagyunk, vagy épp lefogyunk, van időnk vagy épp nincs, sírunk vagy nevetünk. Lényeg, hogy nagyon szeretjük az életünket, sajátosan éljük azt, ízig-vérig a szívünket követjük, ami tetszhet neked, vagy nem tetszhet, de akkor is más, mint az átlag.
Andi : Anyák napja nekem
Miután megszületett a gyerekem nagyon, nagyon vártam életem első ANYÁK NAPJÁT! Óriási jelentőséget tettem rá! De hatalmas csalódás volt, amikor azzal szembesültem, hogy apa elfelejtette. Nem azért mert megbántani akart, hanem mert ő egy férfi, akinek nem volt akkora jelentősége ezen az ünnepen, mint nekem. Én pedig nem mondtam el, hogy mennyire, de mennyire várom, mert arra számítottam, hogy meglepetés lesz! És vártam, és számítottam rá! De nem jött…
Úgy éreztem mintha elvették volna tőlem életem első anyák napját! Nagyon fájt! És persze ennek hangot is adtam és persze, hogy az ez utáni években kiemelt figyelmet kapott az anyák napja.
Ebből a tanulságom: egyrészt a kommunikáció hiánya. Másrészt, hogy kikövetkeztetésbe és számításba mentem ahelyett, hogy elmondtam volna milyen fontos ez nekem. Titokban olyan elvárásaim voltak, amiket nem voltam hajlandó észrevenni, hogy a másik nem tud teljesíteni. Nem azért mert nem akarja, hanem mert ő más. Neki máson van a fókusz. Igen, tudom, hogy most sokaknak az van a fejében, hogy de akkor is kellett volna! Lehet. De én is elmondhattam volna, hogy mit szeretnék…
És hányszor várunk el a gyerekeinktől is olyan dolgokat, amiket ők nem biztos, hogy képesek megtenni. Vagy ÚGY képesek megtenni, ahogy mi azt elvárjuk. Ilyen az anyák napja is. Sokszor elvárjuk tőlük, hogy igen is tudják, hogy mikor van és igen is lepjenek meg minket! Meglepetés az mindig van, csak nem mindig az, amire mi számítunk.
De mi lenne, ha valahogy finoman, játékosan, beleszőnénk egy mondandónkba azt az információt, hogy most vasárnap lesz anyák napja! Én így tettem, mire a kislányomnak a hajáig szaladt a szemöldöke, de úgy csinált, mintha meg sem hallotta volna az információt. Majd elmeséltem neki, hogy az egyik boltban csodaszép élővirágokat láttam, mire közölte: „Na, azt felejtsd el! Már készül a suliban az ajándékod!”
Azt hittem, hogy így nem lesz meglepetés, ha én hívom fel a figyelmét rá, de volt!
Szóval Anyukák! Ha azt szeretnétek, hogy a gyerekeitek és az apák ne felejtsék el ezt az ünnepet, akkor én arra bíztatok mindenkit, hogy tegyen ezért! Elvárások helyett a megoldásokra fókuszáljunk és kérlek benneteket, hogy vegyétek le a jelentőséget erről a napról! Mert nem csak anyák napján vagyunk anyukák! Nem csak ezen a napon érdemlünk ajándékot, hanem mindig!
Boldog anyák napját az év 365 napjára!
Rita: Anyám napja
Nemcsak valakik anyukája vagyok, hanem valakinek a lánya is. Ez nem volt mindig könnyű. Édesanyám idegrendszeri betegsége váratlan rohamokkal járt. Így volt ez azon a bizonyos anyák napján, ami eget rengető drámába fordult. Szó szerint elmenekültem otthonról. Senkinek sem mertem róla beszélni. A születésnapom is közelgett. Nem tudtam mosolyogni. Nehéz volt szeretnem őt. Haragudtam rá, hogy nem tudunk olyan ideális, virágos kedvű családként működni. Mire anya lettem, ő már intézetben töltötte a napjait. Tudtuk, hogy el fog menni, mégis mikor meghalt, egész nap sírtam.
A saját anyaságom hozott olyan helyzeteket, amikor elkezdtem őt megérteni. Egyre több dolog során döbbentem rá, mennyi mindent nem ismertem el nála. Akkor még természetes volt, hogy minden nap le tudta ültetni a családot sokszor meleg vacsorához, ahol átbeszéltük a hétköznapokat.
Már szétcsúszóban volt a házasságom, mikor beütött nálam a nagy fordulat. Épp a kislányomat fektettem le délutáni szundira, mikor valahonnan mélyről, nagyon hátulról előjött a gondolat, hogy milyen jó ez a szeretet anya és lánya között, biztosan én is így voltam a társa anyámnak a nagy magányában. Úristen! Hasított belém. Ez nem is az enyém! Hány generáció óta cipelhetjük ezt a mintát újból és újból ismételve! Ott döntöttem. Kiszállok ebből a körforgásból. Családállítással kezdtem és elkezdtem keresni azokat a módszereket, amivel ezt ki lehet oldani. A gyerekeimnek már nem akartam továbbadni. Dolgoztam a sérelmek elengedésén, a megbocsátáson, a generációkon át húzódó programokon. Ma már csak a hála maradt bennem és mély szeretet.
Nemcsak valakiknek vagyok a lánya, hanem valakinek az unokája is. Emlékszem, kislány voltam egy olyan korban, amikor az imádság nem volt az élet elfogadott része. A nagymamám tanított nekem egyet: Én Istenem, jó Istenem.... Tetszett nagyon. Főleg a vége. Mikor a nap újra felkel, csókolhassuk egymást reggel. Arra gondoltam, szeretnék egy olyan családban élni, ahol ez így van. Pár hete reggel tudatosult bennem, hogy teljesült. A gyerekeimmel minden reggelt így kezdünk. Olyan öleléssel, mintha rég nem találkoztunk volna. Már csak hála van és mély szeretet.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez