Sokáig azt hittem, hogy a szerelem leginkább egy viharhoz hasonlítható. Talán túl sokszor láttam a Vicky Christina Barcelonát, talán saját magammal szúrtam ki, amikor úgy idealizáltam a kapcsolatokat, mint valamit, amiért mindig küzedni kell. De rájöttem arra, hogy meguntam folyton küzdeni. Belefásultam. Egyszerűen nem akarok már mást, csak békét a vihar helyett.

Tudod, továbbra is azt tudom mondani, hogy nem bántalak meg. Nem bántalak meg, még akkor sem, amikor sípolt a tüdőm a visszafojtott érzelmektől, amikor neked sírtam a telefonba, hogy ezt nem bírom tovább, hogy el kell, hogy engedjük egymást végre.

Nem bántalak meg, pedig a végén már azt éreztem, hogy több pusztítást okoztál, mint amennyi szép percet adtál. Azt éreztem, hogy igazából nem értem meg neked egy percig sem annyira, hogy küzdj értünk, hogy csak akkor voltál ott, amikor épp kényelmes volt szeretned. Nem bántalak meg, csak már nem ezt akarom.

Mert már úgy érzem, hogy egy igazán mély kapcsolódásban nem kell folyamatosan küzdeni a másik szeretetéért. Nem kell minden nap gyomorgörccsel kelni, hogy vajon ma milyen kedve lesz, hogy mikor leszünk végre képesek egymást jól szeretni. Vagy legalább úgy, hogy ne sebezzen meg minden másfeledik mondat, ami elhagyja a másik száját.

Nagyon sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy végre leessen rólam a rózsaszín napszemüveg és rájöjjek: az élet sokkal nyugalmasabb akkor, ha nem akarok egy keserédes romantikus film főszereplője lenni.

Hogy rájöjjek, hogy nem kell azért küzdeni, ha valaki igazán akar minket. Mert persze lesznek nehezebb napok, lesz olyan, amikor legszívesebben megfojtanánk a másikat, lesz olyan, hogy egymás agyára megyünk, de nem szabad hagynunk, hogy a mérleg erre az oldalra billenjen.

Mert az igazi szerelem ennél nyugalmasabb. Mert biztos. Biztos abban, hogy kit akar, abban, hogy mit tenne meg érte és, hogy mit várhat el a másik oldalról.

• béke lélekhangok szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!