Egy beszélgetés folyamán jöttem rá, hogy mennyire idegenérzés direktmódon beszélgetni a párkapcsolatról, mármint ez alatt azt értve, hogy amikor az egyik fél sokkal direktebb és szántszándékosabb módon törekszik a saját fejében kialakult tökéletes párkapcsolat felépítésére anélkül, hogy valójában érdeklődne és megismerné a másik személyiségét és gondolatát és életét. Konkrét példának legyen a társkeresőapplikáció.

Mintha valami piacon lennének ilyenkor: alkudoznak, méreteket vesznek, mérlegelnek, és széjjel darabolják a húst is, hogy kiderüljön, van-e valami olyan része a másiknak, amivel éppen nem tudnának hosszútávon együtt élni. Mintha előre akarnának tudni mindent, mert mondjuk már nem szeretnének többet csalódni, és így eldöntötték, hogy legközelebb csak a lelki társ jöhet az életükbe, más nem. Mintha percre pontosan össze akarnák illeszteni magukat a másikkal, mert ha nem így tennének, akkor az egész csak időpazarlás. Mintha lenne egy lista, amin fel van sorolva a saját elvárásaink, a saját ideáljaink, a saját berögződéseink, és ha a másik akárcsak egynek sem felel meg, akkor búcsút intünk neki azzal a kifejezéssel, hogy „nem egymást keressük.”

De mennyire jelenthetjük ki, hogy nem illik hozzánk a másik, ha közben fel sem teszünk olyan kérdéseket, amiktől a másik személyt egyáltalán megismerhetnénk?

Miért bújunk az elvárásaink mögé?

Miért vagyunk hajlamosak arra, hogy hagyjuk a saját berögződéseinknek azt, hogy irányítson minket a kapcsolatainkban?

Volt már olyan szituáció az életedben, ahol, akár így utólag rádöbbenve, de maga a párkapcsolat szótól is szorongtál? Amikor nem tudtál természetesen beszélni róla, mert úgy érezted, hogy ezzel a szóval rögvest elvárásokat állít eléd a másik fél, és te még nem voltál egészen biztos abban, hogy ezeknek az elvárásoknak meg szeretnél, vagy meg tudnál felelni jelenleg? Vagy abban nem voltál biztos egész egyszerűen, hogy vele, az adott személlyel tényleg kapcsolatot szeretnél-e.

Érezted már azt, hogy a másik akarta volna jobban a kapcsolatot veled?

Érezted már azt, hogy a másik a saját igazát és akaratát és nézőpontját görgeti előre úgy, hogy nem veszi figyelembe azt, ami te vagy, vagy amit te szeretnél?

Volt már olyan, hogy háttérbe szorítottad magad a párod/egy másik személy miatt?

Ezekből a kérdésekből kiindulva jut eszembe az, hogy miért a szeretlekkel törődünk, amikor valójában minden a párkapcsolat szónál kezdődik? Miért nem foglalkozunk a párkapcsolat elejével annyit, mint magával a párkapcsolat belsejével? Hiszen, ha még az elején megfognánk a hibás gépezetet, akkor a belsejébe érve kevesebb lenne a meglepetés. Ha az elején törődnénk a démonokkal és a szorongással, ami a párkapcsolat szó hallatára el fog minket, akkor talán kevesebb lenne a képzeletbeli világ kialakítása kapcsolatokon belül, ahol az önámítás, az önhazugság áll az első helyen. Hajlamosak vagyunk olyan tulajdonsággal felruházni a partnerünket, ami valójában nincs is meg benne, vagy nem az a leghangsúlyosabb értéke.

Hajlamosak vagyunk azt elvárni a másiktól, amit valójában saját magunknál sem tudunk teljesíteni. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ami számunkra fontos, az a másiknak is ugyanolyan fontos. Hajlamosak vagyunk rácsodálkozni arra, hogy hogyan lehet az, hogy a másik nem tudja pontosan, nekünk mi fér bele egy kapcsolatban, és mi az, ami már túllépi a határainkat.

De honnan is tudhatná bárki a mi saját határainkat, ha nem állítjuk fel őket, ha nem mutatjuk meg őket a másiknak? Hajlamosak vagyunk a kapcsolat elején mindent megengedni, és utána, amikor fel akarjuk állítani a határokat, akkor nem értjük, hogy a másiknak ez miért szokatlan. A határok kijelölésének és ismertetésének nem utólagos munkának kéne lennie. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogyha felállítjuk a határvonalat, hogyha megmutatjuk, hogy eddig kispajtás és nem tovább, akkor az önzőségre utal. Általában ezek az emberek azok, akik hajlamosak alá-, és fölérendelésre a kapcsolataikban; akik hajlamosabbak arra, hogy háttérbe szorítsák saját magukat, akár észrevétlenül csak azért, hogy a másiknak mindene meglegyen és elégedett legyen. Mintha a szerelem, és a hosszútávon jól működő párkapcsolat csak és kizárólag a másik elégedettségén múlna. Nem. A jól működő párkapcsolatban egymással éltek szimbiózisban: mind a kettőtök egyformán fontos a kapcsolatban. Van, hogy egyszer a másikra fókuszáltok jobban, aztán a másik héten már a másikra, igen, de nem téveszthető össze az alá-, és fölérendeltséggel. Míg az alárendelés azt jelenti, hogy akár akaratlanul is, de elnyomod magadban saját magadat csak azért, hogy a másiknak a lehető legjobb legyen, mert hiszen a kapcsolat lényege, hogy a férfi boldog és kiegyensúlyozott legyen, (természetesen, ez fordítva is lehetséges, sőt), addig az, hogy éppen kinek a vágyait és álmait helyezitek egy picit előtérbe, az általában közös döntés. Például az egyik fél egy jó menő előléptetést kap, amihez viszont költözés is párosul, és az az egészséges párkapcsolat, ahol közösen döntitek el, hogy hogyan tovább. Közös kompromisszumot kötve, hogy egyik fél sem érezze azt, hogy ő rosszul jön ki az egészből, hogy ő kevésbé fontos a partnere mellette.

Volt már olyan kapcsolatod, ahol azt érezted, hogy kihasználnak?

Volt már olyan kapcsolatod, ahol úgy érezte a másik, hogy kihasználod őt?

Volt már olyan kapcsolatod, ahol akár minden is megtörtént, de nem léptél ki, és főleg azért nem, mert úgy gondoltad, hogy a szerelem az, ami mindent megbocsát?

Az, hogy elvárásaink vannak a másik felé, természetes dolog. De nem mindegy, hogy az elvárások irányítanak minket, vagy azért vannak, hogy jobbá tegyük a kapcsolatot.

• elvárások párkapcsolat párkapcsolati kérdések

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!