Vége van
Megláttalak, és beléd szerettem. A felhők fölé emeltél, és boldoggá tettél. Aztán nagyot hibáztam, hogy megbíztam benned. Évről, évre, újra, és újra. Aztán minden egy szempillantás alatt a semmivé lett…
A semmivé foszlott. Az érzelmek köddé váltak. Magamat okoltam, magamban kerestem a hibát. Minden alkalommal felmentettelek, mert rendszerint, ki tudtad magyarázni magad, minden helyzetből.
Szégyelltem magamat, hogy ilyen gyenge vagyok, hogy nem tudok kiállni magamért. Te persze mindezekből semmit nem vettél észre. Hisz én csak adtam, és adtam. A szívemet, lelkemet, engem teljes egészében. Te pedig egy idő után már semmit. Inkább csak elvettél. Elvettél mindent. A reményeimet, hitemet, bizalmamat, hogy majd egyszer megmásszuk végre azt a bizonyos hegyet, ahova a szerelmünk zászlaját szerettük volna kitűzni.
De mi úgy éltünk, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy te lehazudod a csillagokat is az égről. Azonban egy idő után, amikor már láttam a fától az erdőt, biztos voltam benne, hogy arra a hegyre mi már együtt biztos nem mászunk fel. Őszintén nem is akartam már. Tudtam, hogy nagyon hosszú, gyötrelmes út vár még rám, hogy egyedül sokkal nehezebb lesz végig csinálnom, de abban is biztos voltam, hogy helyes döntést hoztam meg, Rá kellett jönnöm, ki kellett nyitnom a szemem, hogy mi a jó nekem, és nem azt néznem, hogy mi a jó neked.
Nehéz, és fájdalmas volt a felismerés, hogy akit hosszú évekig szerettem, már nem az az ember. Akire felnéztem, aki egykor a mindent jelentette, egyszer csak, egy vadidegen, egy senki lett számomra.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez