Rám villan a szemed a pohár felett. Szinte éket vág a retinádba az üveg csillanása, tekinteted szétterül rajtam, mint megannyi kérdőjel. Látom, azt kérdezed, vajon írok-e még rólad.

Hogy eszembe jut- e még az, ahogy a kezem, a hajam, az orrom kerested, mindegy volt, csak legyek neked. Azt kérdezed, vajon hozzánk is visszafutok-e még, mint minden reggel az ajtóhoz induláskor, hogy megnézzem, rendesen bezártam-e.

Vajon lezártalak-e már? Magam sem tudom. Lerágott csont vagy, de még ennyi idő után is folyton feltűnsz, hogy ne fogyjak ki az ihletből. Zavarban vagyok, talán meg kéne köszönnöm.

Nem tudom mi a helyes, csak azt, hogy mi nem az. Az, ahogy a harmadik pohár bátorságot lehajtva odajössz hozzám, és kitartott könyökkel beverekeded magad a komfortzónámba, egyáltalán nem tűnik annak. Nézd, őszinte leszek, rég meguntam már rólad írni. Sóhajtok egyet és elnézek, az életünk nem egy 14 Oscarra jelölt kaliforniai álom, csupán egy remegő kezű művész sokadik kisiklott próbálkozása.  

Kifogyott belőlem az érzés, mint a fogrém a tubusból. Kipréselted belőlem, fájó, fullasztó módon. A baj csak az, hogy nem hasaltál rám teljes testsúllyal, maradt bennem még valami, amit adni akartam. Te pedig hanyag módon ott hagytad a tubust a fürdőszoba szekrényben. Kidobni mégsem szeretted volna, hiszen van benne még, csak éppen neked nem elég.

• búcsúzás érzelmek lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!