Teljes valódban sosem láthatod magad
Gondolunk magunkról valamit, él bennünk egy kép magunkról – de hogy ennek mi köze van a valósághoz, az egy teljesen más kérdés. Láthatjuk a külsőnk egy tükörben, és mesélhetnek belsőnkről, akik jól ismerik azt. Mi belülről figyelünk kifelé - bár mostanság, szerencsére egyre többet befelé is.
Ennek ellenére nem látjuk magunkat egész nap, a nap minden percében és órájában. Nem látjuk magunkat összekuporogva, békésen aludni, a levegőt egyenletesen ki- és beszuszogva. Nem látjuk magunkat olvasás közben, nem látjuk a csillogást a szemünkben, és tekintetünk izgatott ide-oda cikázását a sorok között. Nem látjuk magunkat olyankor, amikor másra szeretettel, odaadással, sőt, rajongással nézünk.
Nincs előtted vagy körülötted tükör, amikor csorognak a könnyeid a nevetéstől, amikor a saját vicceden derülsz. Szívedből mosolyogsz, vagy csak úgy ömlik a boldogság belőled. Olyankor, mikor teljesen szabad vagy, őszintén kacagsz, vagy szenvedélyesen táncolsz, nem nézed magad. Ilyenkor nem látod, hogy gyönyörű vagy. Pedig az vagy.
Hogy mondhatod, hogy nem vagy elég szép? Hogy nincs benned csodálni való, becsülésre méltó? Ha csak láthatnád magad, ha csak észrevehetnéd azokat az apró dolgokat. A grimaszok az arcodon, vagy amikor a sértődöttet játszod. Nyakig betakarózva, vagy éppen nagyon koncentrálva, komolyan. Ha csak hallhatnád magad, amikor boldogan csivitelsz a telefonban, olyannyira, hogy követni is alig lehet a lendületed. Vagy kikéred magadnak, és szajkózod a saját igazad. Amikor az álmaidról, és a terveidről beszélsz, olyan dolgokról, amik tényleg felvillanyoznak. Ha csak észrevehetnéd a számodra semmit jelentő, mégis édes szokásokat. Ahogyan önkénytelenül is az ajkadba harapsz, kettőt pislogsz, nagyot sóhajtasz. A zavart kuncogást, és a piruló arcodat. A messzire tekintő, elmélázó tekintetet, ahogyan a múltba révedsz, majd mesélsz.
Épp megosztod gyermekkorod kedvenc pillanatait, és egy kicsit visszacsöppensz oda – egy pillanatra újra gyermek vagy. Kár, hogy nem hallod, és nem látod magad. Pontosan tudnád, mennyire vonzó, okos, csodálni való és szeretetreméltó vagy. Miért gondolod azt, hogy nem vagy elég? Hogy nincs okod az önbizalomra? Miért nem tesz boldoggá az, aki vagy? Tökéletes vagy.
Teljes valódban, sosem láthatod magad. A tükörbe nézve is csak fordítva látod magad. De ez nem ok arra, hogy kevesebbet gondolj magadról, hogy kevesebbre tartsd magad. Ha egyszer vagy, aki vagy. Nincs más lehetőség tehát, mint elfogadni mindazt, aki vagy. Azokat a dolgokat, amelyekről tudsz, látsz, érzel, és azokat a dolgokat, amiket sosem vettél észre, sosem tudatosultak benned, és soha nem is fognak. Tudni, hogy értékes vagy, akkor is, amikor nem érzed magad annak, akkor is, amikor a haragosaid neked mást mondanak. Megtapasztalni, milyen teljesen önmagadnak lenni, tükör nélkül, kamera nélkül, vélemények nélkül. Gyönyörűnek érezni magad kócosan, vonzónak fáradtan, igazinak minden pillanatban. Nem várni másra, nem hinni a rosszul elkapott pillanatnak. Békére lelni a ténnyel, hogy sosem láthatod magad, hogy sosem fogod látni magad. Belülről kifelé nézni, mégis tisztában lenni mindazzal, ami benned van, amit egy kívülálló benned bármikor megláthat. Szeretni magad teljes valódban, akkor is, ha te sohasem láthatod így magad.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez