Születésnapra

Tegnap volt anyám születésnapja, de nem bírtam sehogysem rávenni magam, hogy felemeljem a telefont. Dehogy jutott későn eszembe, egész nap eszemben volt, de mégse tettem, pedig csak egy átkozott mozdulat lett volna az egész, mégis milyen nehéz mozdulat ez nekem. Megint lesz egy évem összeszedni minden erőmet újra, hogy felhívjam anyámat, már az igazi anyámra gondolok.

Tudod, hogy van ez. Elvált szülők gyerekeinek se könnyű, de nekem, akit otthagytak az árvaházban, majd később módos szülőkhöz került. Juli, én próbáltam a módos szülőknél megfelelni, de valamiért sehogyan sem éreztem otthon magam. Nem volt meg a komfort, tudod, ahogy ezt újabban cifra szóval élve, tifelétek mondják. Valamiért azt éreztem, nem közülük való vagyok. Mert nem tudtam, hogy örökbe fogadtak, az ilyesmit maga veszi észre az ember. Először csak anyám szemvágása tűnt fel, ami másfajta volt, mint az enyém. És a keze, az se ilyen szép hosszú kéz volt, mint amit itt látsz rajtam, vékony ujjakkal, amivel lehet tanulni zongorázni. Anyámnak tömzsi keze volt, és rá voltak varrva a tömpe ujjak. Háznak ugyan módos ház volt, de amolyan újféle gazdagokként emlegették az én mostoháimat, akikről akkor még nem tudtam, hogy mostohák. Újgazdag létükre zabálták a tejfeles krumplit, meg hangosakat röhögtek akkor is, ha előkelő társaságot hívtak, és sehogy sem füllött a foguk a lazackaviárhoz, de ezek voltak annyira hülyék, hogy leerőltették a torkukon és tokajit ittak rá.

Nagyokat mulattam ilyenkor rajtuk, és az egyik ízes hahotában belém nyilallott a felismerés, hogy nem is ezeknek vagyok a gyermeke. A tulajdon apám nem lehet ennyire teszetosza, anyám keze és a disznószemei pedig ordították, hogy végre felismerjem, mennyire nem ismerem fel bennük magam. Nem szóltam én semmit, nehogy azt hidd. Onnantól fogva még jobban szórakoztam a szegény úriházban, és elindultam titkon megkeresni az igazi anyámat, akinek feltehetően nem voltak tömpe ujjai. Ezek nem tudták, vedeltek naphosszat a mocsokban, persze ne igazi szemétre gondolj, járt körülöttük millió egy szolga, hanem a saját mihasznaságuk mocsarában fulladoztak. Volt olyan, - ezt így hidd el nekem - hogy a nevelőanyám megvette magának az összes drága pongyolát, rendelt a kollekciónak minden színárnyalatából, de csak egyben járt hosszú napokig. Ilyen igénytelenek voltak magukra. Az emberi méltóságukat hagyták hazárdjátékon veszni.

Egy idő után már nem bírtam őket nézni, eljöttem onnét és aztán csak ritkán látogattam őket. Hozzám tulajdonképpen mindig jók voltak ők. Az igazi anyám végül meglett. Könnyebb volt megtalálni, mint hittem volna. De hogy miért adott örökbe, ezidáig nem derült ki, ugyanis soha nem emeltem reá a telefont. Tegnap volt a születésnapja, szeptember 11. Máslülönben pedig ezt a tragédia napjaként tartják számon a világban. Milyen volna, ha épp én köszönteném egyszer, a tragédiák világnapján, én, akit olyan rég elhagyott. Talán már nem is emlékezne. A tragédiákat könnyen felejti el az ember.

Szentesi Évi

Rúzs és Tükör

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!