Életem során bátran mondhatom, hogy sokszor voltam erős. Nagyon erős. De elsősorban nem magam miatt. A körülöttem élőknek. Bárkinek, akinek kellett a támaszt nyújtó kezem. Úgy érzem mindig is, és most is, olyan vagyok, mint egy hatalmas kő, amit nem lehet olyan könnyen kettétörni, olyan, mint a tűz, amit nem olyan könnyű eloltani, és olyan, mint a víz, amit nem lehet olyan könnyen elzárni. Soha nem akartam, és nem tudtam nemet mondani, senkinek, és semminek…ez sokszor volt hiba…a mai napig is…

Nagyon sokan azt szerették volna, hogy én mindig ott legyek nekik. Mint egy segítséget nyújtó mentsvár. Megbíztak bennem. Nyugodt szívvel mondtak el titkokat, fájdalmakat, hazugságokat az életükből, mert tudták, nálam biztonságban vannak. Így is volt. Soha nem élem vissza senki bizalmával. Meghallgattam őket, és ha tehettem megpróbáltam tanácsot adni nekik. Nagyon sokszor éreztem, ha nem segítek nekik, ha nem vagyok ott, amikor csak kell, (főleg barátoknál) akkor elfordulnak tőlem, elhagynak…

Így is lett. Ugyanis senkit nem érdekelt, hogy velem mi van. Én, hogy vagyok. Én, hogy érzem magam. Abból az erős kőből egy idő után, kőkemény szikla lett. Én lettem egy kőkemény szikla. Ugyanis rájöttem idővel, hogy nagyon sokan csak elvettek, és elvettek, csak elvettek az életemből. Kihasználtak, ha bajban voltak, köszönetet mondtak, nem győztek hálálkodni,  milyen jó nekik, hogy van egy ilyen barátjuk, mint én, aztán egyszer csak felszívódtak, eltűntek a nagy semmiben. Aztán jöttek újak, akik megint eltűntek, és ez így ment nagyon sokáig. Igazából hálás lehetek, ha volt néha olyan, amikor valaki felőlem is érdeklődött…

Sokszor gondoltam azt, hogy egyedül vagyok, hogy szar az életem, sokszor folyt könny végig az arcomon emiatt, elszomorított az a tény, hogy nekem mindig erősnek kellett mutatnom magam, hiszen az embereknek így nem kellett azt gondolniuk, hogy hogyan legyek erős.

Ha bármikor is mondtam volna valamit, vagy megnyíltam volna nekik, kétlem, hogy tudtak volna bármit is mondani, vagy hozzáfűzni a dolgokhoz. Úgy éreztem fölösleges köröket futnék, hiszen, ha maguktól nem jöttek rá, nem vették észre, hogy attól, mert mindig erősnek, határozottnak, magabiztosnak látszom, nem biztos, hogy belül is ezt éreztem. Jobbnak láttam, ha magam harcát, saját magam vívom meg, és majd idővel jobban leszek. Nos…Nem lettem. Egy idő után pedig elfáradtam. Úgy mondanám inkább, hogy belefáradtam abba, hogy én mindent adjak, de én semmit nem kapok vissza cserébe. Meg kellett tanulnom nemet mondani. Meg kellett tanulnom, hogy magamat helyezem előtérbe, meg kellett erősödnöm, elsősorban a saját érdekemben, saját magam miatt. Hiszen, mint tudjuk az élet nem könnyű, és nem egyszerű. Mindig is lesznek megpróbáltatások, mindig is lesznek az életben olyan helyzetek, amikor állhatok én kőkemény sziklaként, jön majd, olyan vihar, ami mindent borít. Ilyenkor kell tudni felállni.

• erősnek lenni érzések lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!