Amikor egy kapcsolat elindul, az utolsó gondolat, ami eszünkbe jutna az az, hogy mi lesz, ha ennek esetleg vége lesz. Pedig a szakítás is pontosan egy olyan természetes folyamat, mint az, hogy szerelembe esünk. Mindenki, de tényleg mindenki kivétel nélkül megélte már a szakítás okozta sebek fájdalmát. Mindenki egyszer átélte vagy át fogja élni azt, amikor bele akar szakadni a szíve, a teste és az elméje abba, hogy elveszíti a vágyott személyt. Azt, aki addig a mindenséget jelentette neki.

Akárki akármit gondol vagy mond egy szakítás, egy elválás mindig mind a két félnek veszteség és fájdalom. De az is tény, hogy nem mind a két fél éli meg egyformán. Az eddigi tapasztalatok alapján azt mondanám, hogy vannak, akiknek kifejezetten van érzékünk, hogy hogyan szakítsanak kíméletesen és vannak, akik inkább sunyi vagy gyáva módon próbálnak kisomfordálni egy kapcsolatból… Ezek általában azok a típusú emberek, akik ilyenkor inkább félrekefélnek, vagy addig feszítik túl a húrt, amíg a másik mondja ki helyettük, hogy köszöntem szépen. Most sokan felszisszennek, hogy „és vannak, a tapintatlan bunkók”, akik kifejezetten pitiáner módon lépnek le. Eltűnnek, vagy ami még ennél is rosszabb, téged tesznek felelőssé. Igen, tény… Alapvetően abban hiszek, hogy a szakítás egy komoly próbatétel mindkét félnek. Ahhoz, hogy a jövőben, hogyan akarnak új életet kezdeni. Hiszen mindenki megérdemel egy olyan szakítást, ami korrekt, a szó szoros értelmében.

Azonban az évek során azt a konklúziót vontam le, hogy vannak, akik nem érettek még meg a feladathoz. Ha valaki nem képes leülni veled szemben és korrekt, jól megalapozott döntés alapján elmondani, hogy miért akar véget vetni a kapcsolatnak, az nem amiatt van, mert Te nem érdemled meg, vagy mert szándékosan sérteni akar. Egész egyszerűen nem oldotta fel a saját gátját. Nem áll készen arra, hogy felelősséggel vállalja a saját döntését. Ez persze a másik felet, aki „elszenvedi” a szakítást, cseppet sem vigasztalja. De talán érdemes elgondolkozni azon, hogy tulajdonképpen ki is veszített itt nagyobbat. Illetve azon, hogy érdemes-e arra az emberre időt és energiát pazarolni, aki nem képes felelősséggel lenni saját magáért? Mert ha valaki önmagát nem tudja felelősséggel viselni, az tuti hogy érted sem fog tudni felelősséget vállalni, azért pedig végképp nem, ami a későbbiekben kettőtökkel történhet esetleg.

Érzelmi szinten nyilván pokolian nehéz elengedni valakit, akit még szeretünk. Viszont a dolgok rendje és módja szerint ez is az életfeladatunk része. S tulajdonképpen egy olyan szakítás esetében, ami okosan és éretten zajlik le, ott nem kizárt az sem, hogy a két fél emberileg megmarad a másik számára. Itt most nem térnék ki a szakítás utáni barátság kérdésére. De az mindenképpen egy létező dolog, hogy egy bizonyos idő elteltével lehet kapcsolatot tartani. Hiszen miért is kellene véglegesen törölni egy olyan személyt az életünkből, aki valaha sokat jelentett nekünk.

Ha belekerülünk ebbe a könnyűnek semmiképp nem nevezhető szakítós helyzetbe, teljesen mindegy, hogy melyik oldalt képviseljük, próbáljunk meg egy komoly önvizsgálatot tartani mindenek előtt. Mert szakítás előtt és után is nagyon fontos, hogy fel tudjuk dolgozni a történteket anélkül, hogy kétségbeesetten cselekednénk. Ismernünk kell határainkat és azt, hogy mi a legjobb módja a dolgok tisztázásra. Becsülettel és tisztelettel kell viselkednünk a másikkal és önmagunkkal szemben is. Csak is így fogunk tudni a tükörbe nézni.

Mounaji Barbara

• lélekhangok párkapcsolat szakítás szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!