Rímek egykor és ma

A költészet különös helyet foglal el a művészetek sorában, hiszen egyszerre szöveg és zene, egyszerre hat az elmére és a lélekre, a gondolatokra és az érzelmekre. A magyar költészet napján érdemes lehet elolvasni egy-egy számunkra kedves verset vagy rímekbe szedni ami éppen foglalkoztat. Talán a költészet segít abban, hogy más szemmel lássuk a világot és rácsodálkozzunk olyan dolgokra, amiket mostanáig észre sem vettünk. Talán nincs is jobb idő a felfedezésre, a rácsodálkozásra és az ünneplésre, mint a tavasz…

Ezen a napon három verset szeretnénk megosztani inspirációként. József Attila Ars poetica című költeményét azért, mert a költő születésnapját, április 11-ét, 1964 óta a magyar költészet napjaként ünnepeljük. Az Ars poetica József Attila utolsó művei közé tartozik, hiszen a halála évében írta és azért különleges, mert kifejti benne a költő a költészethez való viszonyát.

Ars poetica

Németh Andornak

Költő vagyok - mit érdekelne

engem a költészet maga?

Nem volna szép,

ha égre kelne az éji folyó csillaga.

Az idő lassan elszivárog,

nem lógok a mesék tején,

hörpintek valódi világot,

habzó éggel a tetején.

Szép a forrás - fürödni abban!

A nyugalom, a remegés

egymást öleli s kél a habban

kecsesen okos csevegés.

Más költők - mi gondom ezekkel?

Mocskolván magukat szegyig,

koholt képekkel és szeszekkel

mímeljen mámort mindegyik.

Én túllépek e mai kocsmán,

az értelemig és tovább!

Szabad ésszel nem adom ocsmány

módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!

A mindenséggel mérd magad!

Sziszegve se szolgálok aljas,

nyomorító hatalmakat.

Nincs alku - én hadd legyek boldog!

Másként akárki meggyaláz

s megjelölnek pirosló foltok,

elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.

A tudásnak teszek panaszt.

Rám tekint, pártfogón, e század:

rám gondol, szántván, a paraszt;

engem sejdít a munkás teste

két merev mozdulat között;

rám vár a mozi előtt este suhanc,

a rosszul öltözött.

S hol táborokba gyűlt bitangok

verseim rendjét üldözik,

fölindulnak testvéri tankok

szertedübögni rímeit.

Én mondom: Még nem nagy az ember.

De képzeli, hát szertelen.

Kisérje két szülője szemmel:

a szellem és a szerelem!

1937. február-március

A második költemény Arany János tollából származik. Ez a vers is a költészet lényegét, a rímes formában való fogalmazás esszenciáját tárja elénk. A sorokból kiderül, hogy az írás mögött nem a nagy hírnévre való törekvés szándéka húzódik meg, sokkal inkább a lelki megnyugvásé. A verset elsősorban önmagának és önmagáért írja a költő.

A vígasztaló

Mi a tűzhely rideg háznak,

Mi a fészek kis madárnak,

Mi a harmat szomju gyepre,

Mi a balzsam égő sebre;

Mi a lámpa sötét éjben,

Mi az árnyék forró délben...

S mire nincs szó, nincsen képzet:

Az vagy nekem, oh költészet!

Ha az élet útja zordon,

Fáradalmit fájva hordom,

Képemen kel búbarázda,

Főmön a tél zúzmaráza:

Néhol egy-egy kis virág nyit,

Az is enyhit egy parányit:

A virágban téged lellek,

Öröme a kietlennek!

Ha szivemet társi szomja

Emberekhez vonva-vonja,

De majd, mint beteg az ágyba,

Visszavágyik a magányba:

Te adsz neki puha párnát,

Te virrasztod éji álmát,

S álmaiban a valóság

Tövisei gyenge rózsák.

Jókedvem te fűszerezed,

Bánatomat elleplezed,

Káröröm hogy meg ne lássa,

Mint vérzik a seb nyilása;

Te játszol szivárvány-színben

Sűrü harmatkönnyeimben,

S a panasz, midőn bevallom,

Nemesebb lesz, ha kidallom.

Verseimben van-e érdem:

Sohse' bánom, sose kérdem;

Házi mécsem szelíd fénye

Nem hajósok létreménye,

Nem a tenger lámpatornya,

Mely felé küzd száz vitorla,

Mely sugárát hintse távol...

Elég, ha nekem világol.

Ha már a belső nyugalomnál és elcsendesedésnél tartunk, akkor zárásként álljon itt egy Meditáció címet viselő vers, amelyet 2015-ben írt Báró Mónika.

Meditáció

Aszfalton erőltetett menet…

Fáradtságot nem ismerek…

Merve és elmerülve…

Szembe és szembesülve…

Remélve, hogy máshová jutok…

Szakadatlan az önmagam burok…

Csak megyek…

Megmászom a hegyet…

Lélegzem a buja rendet…

Fenségesen eleven csendet…

Csodákat…

Tündéri fákat…

A dombon belém tép a szél…

Rügy mellett száraz levél…

Mintha mindig az kellene, ami nincs…

Mintha markomba férne minden, ami kincs…

Szűk kapun magamba bújok…

Lényemen innenek és túlok…

Lényegek…

Szálakat engedek és húzok…

Rendezek és úszok…

Idővel múlok…

Vagyok…

Örök…

Pontok, körök…

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Báró Mónika

Lételemem az alkotás. Akkor érzem jól magam, ha örömmel létrehozhatok valamit, amivel másoknak is örömet okozhatok. Eredetileg aranyműves vagyok és évekig ékszerkészítéssel foglalkoztam, aztán idővel megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék nyitni az emberek felé, ezért egyre inkább előtérbe került az életemben a fényképezés, amelyet 2006-ban kezdtem és hobbyként indult. Jelenleg a féynképezésből élek és időnként cikkeket írok online magazinoknak, amelyeket a saját fényképeimmel publikálnak. Az írást 2010-ben kezdtem. Akkoriban verseket írtam, amelyek egy képes verseskötet formájában láttak napvilágot 2014-ben. A fotózás mellet 2013 óta fontos szerepet játszik a mindennapjaimban az argentin tangó. Gyakran fotózok milongákon (tangóesteken) és magam is táncolok. Minden alkotási tevékenység önismereti út és önkifejezési forma számomra. Minél többet adok az alkotás által, annál több a lendület és az erő, amely mozgat és új lépésekre késztet ezen az úton. Minden, amit művelek nem annyira szakma vagy munka, sokkal inkább életforma és hivatás.