„Olyan, mintha egy test és egy lélek lennénk a párommal.” „Ő a mindenem, és én vagyok az ő mindene.” „Mindent együtt csinálunk.” „Nélküle az élet elképzelhetetlen.” Első hallásra romantikusnak tűnnek ezek a mondatok. Ha jobban belegondolunk a jelentésükbe, akkor viszont már egészen más színezetet kapnak.
Persze egy kapcsolat elején, amikor még dúl a szerelem, természetesek ezek a túlcsordult érzelmek. Amikor viszont a pár úgy rendezi be az egész életét, hogy elválaszthatatlanok, és egymás nélkül nem tudnak létezni, az már közel sem romantikus, hanem sokkal inkább egy egészségtelen szimbiózis.
Az ilyen kapcsolatban nincsenek határok. Nem lehet tudni, hol végződik az egyik fél, és hol kezdődik a másik. Egyik vagy mindkét fél feladja saját, önálló identitását, és egyetlen közös identitássá olvadnak össze. Elhanyagolhatják az összes többi kapcsolatukat: gyakran nincsenek saját barátaik, legfeljebb közös barátok vannak a közös életükben, nincsenek saját hobbijaik, hanem egymásnak és a kapcsolatnak élnek. Egy ilyen nagyon erős szimbiózisba nem fér bele egy gyerek sem, hiszen nincs helye, ezért sokszor gyerekük sem születik. Gyakran még a munkaidőt is együtt töltik, ugyanott dolgoznak, ezért a nap 24 órájában együtt vannak.
Az ilyen párok általában úgy élik meg, hogy milyen jó együtt, milyen jó a kapcsolatuk. Csak akkor derül ki, mennyire egészségtelen volt az összeolvadásuk, amikor a kapcsolat valami miatt véget ér – akár azért, mert egyikük meghal. Ilyenkor derül ki, hogy mit is jelent az, hogy „nem tudok nélküle élni”. A túlélő fél azt éli meg, mintha ő maga is meghalt volna a párjával együtt. Valahol ez is történik, hiszen a közös identitás megszűnt létezni, a saját identitás pedig a kapcsolatban elsorvadt. Az egyedül maradt társ végtelen magányt és elveszettséget élhet át, nem találja a helyét a világban.
Ahogy a sziámi-ikerség is egy kóros állapot, úgy a kapcsolatainkban sem egészséges, ha feladjuk önmagunkat, és teljesen egybeolvadunk a párunkkal. Kell, hogy legyenek én-határok, saját igények, saját szükségletek, saját barátok, saját hobbik, időtöltések. Ha egymás „mindenei” vagyunk, az nagyon nagy teher mindkét félnek, hiszen mindent a kapcsolattól várunk, az egész életünket, boldogságunkat erre alapozzuk. Pedig a saját boldogságunkért elsősorban mi vagyunk a felelősek, nem egy másik ember. Ő adhat szeretetet, törődést, de nem adhat meg mindent!
A jó párkapcsolat két felnőtt, egyenrangú fél szereteten és kölcsönösségen alapuló szövetsége, ahol van egy szép nagy közös halmaza az életünknek, de nem szűnünk meg önállóan létezni. Együtt, csapatként is erősek vagyunk, de külön-külön is. Ez a különbség a függőség és az összetartozás között. A társfüggőség mindig együtt jár az önszeretethiánnyal.
További írásaimat a Facebook oldalamon olvashatod.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez