Nagyon sokan azt hiszik, ha magukra gondolnak, a saját fejük után mennek, saját értékrendjüket képviselik, és azt teszik, ami nekik jó, akkor önzők lesznek, akik nem gondolnak másokra.

De valóban attól válunk önzővé, ha azt az életet éljük, ami számunkra helyes és örömet ad? Valóban az az önzetlen és jó ember, aki önmagát feladja és alárendelődik a környezetének? Miért van a környezetnek nagyobb joga az örömre, boldogságra, kiteljesedésre, mint nekünk? Tényleg akkor leszünk jó szülei a gyerekeinknek, jó társa a párunknak vagy akár jó munkaerők, ha magunkat háttérbe szorítjuk és elnyomjuk az igényeinket?

Nem, nem és nem! Sem a gyerekeink, sem a környezetünk nem lesz boldogabb az önfeláldozásunktól, senki sem kívánja, hogy feladjuk magunkat és boldogtalanok legyünk őmiattuk. Ha valakit szeretünk és az állandóan elnyomja magát és föláldozza értünk, akkor az cseppet sem jó érzés! Bűntudatot vált ki és a végén azon kapjuk magunkat, hogy menekülünk a közeléből, akármennyire is szeretjük. Mindettől viszont még erősebb lesz a bűntudatunk. A végén meg jön a „mindent érted tettem és hálátlan vagy” tipikus szemrehányása. Ebből mondjuk eleve látszik, hogy a tett nem volt teljesen önzetlen, hisz ha mást nem akkor hálát és elismerést vártak érte, ha pedig ez elmarad, akkor megharagszanak ránk. Ez mindkét félben rengeteg - sokszor elfojtott - haragot tud generálni, ami olykor keményen és váratlanul robban, megmérgezve ezzel a kapcsolatot.

Önmagunkat feláldozni azért, hogy elismerést csikarjunk ki semmiképpen sem jó taktika. Ha nem tudunk tényleg szívből és örömmel tenni másokért, akkor inkább ne tegyünk semmit, vagy őszintén vállaljuk, hogy mi ezt most nem tudjuk csak úgy önzetlenül megtenni és várunk valamit cserébe érte. Semmi bajunk nem lesz, ha kompromisszumokat kötünk a családtagjainkkal: rendben, elkészítem nektek ezt a bonyolult és nehéz ebédet, cserébe ti mosogattok, mialatt én ledőlök egy órára! Ezzel tiszta vizet öntünk a pohárba, mindenki tisztelni fogja a határainkat és nem lesz ki nem mondott harag és neheztelés bennünk sem.
És tessék megérteni: ez nem önzés! Önmagunkért kiállni, kimondani az igényeinket, felelősséget vállalni a saját jó testi-lelki közérzetünkért nem önzés!
Az önzés az, amikor mi akarjuk megszabni másoknak, hogy hogyan éljenek. Az önzés az, amikor elvárjuk, hogy magukat feladják azért, hogy nekünk kényelmes legyen. Az önzés az, amikor nem engedjük meg nekik, hogy saját véleményük, preferenciáik, vagy akár örömeik legyenek, mert azt akarjuk, hogy a mieinkhez igazítsák magukat. Ha megsértődünk, hogy mások nem hallgatnak ránk, nem úgy élnek és viselkednek, ahogy nekünk tetszik, nem igazodnak hozzánk, akkor önzőek vagyunk, mert mi akarjuk megszabni a többiek életének alakulását.

Megengedni magamnak, hogy úgy éljek, ahogy nekem tetszik és megengedni másoknak is ugyanezt, nem teremt rosszabb világot. Aki azt gondolja, az azt hiszi az emberi természetről, hogy eredendően rossz, gonosz az téved. Egyetlen gonosz csecsemő sem születik. Nézzük csak meg a kisgyerekeket: még ha néha össze is rúgják a port a dühük hamar elszáll és játszanak tovább önfeledten együtt.

Amikor hatalmas indulatok, veszekedések, agresszió, erőszak robban az emberekből látszólag a semmiből, az pont azért van, mert évek elfojtott dühe, frusztrációja, neheztelése tör a felszínre. Már túl sokat nyeltünk, torkig vagyunk és képtelenek vagyunk elnyomni magunkat tovább. Ez a helyzet eleve nem jöhetne létre akkor, ha megtanítottak volna kiállni magunkért, érvényesíteni az érdekeinket, ha megengedték volna, hogy a saját életünket éljük. Ha mindezt nem tanultuk meg, akkor a helyzet az, hogy felnőtt fejjel kell mindezeket elsajátítanunk, ami nem könnyű feladat, de nagyon is megéri, hisz mi és a környezetünkben élők is boldogabbak lesznek ezáltal!

További írásaimat a Facebook oldalamon olvashatod. Ha pedig kapcsolatba szeretnél lépni velem, akkor kattints ide. 

• életszemlélet életút önszeretet önzőség

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!