Nincsenek tabuk

Egy ideje viszlátot mondtam annak, hogy valaha lehetek még valakivel igazán őszinte. Valaha fogják-e ezeket az őszinte tetteket igaz szavak követni.

Teljességgel lemondtam arról, hogy valakivel érzelmileg meztelenül állhassak szemben. Megéljem azt, ahol nincsenek tabuk, elfojtott érzelmek, félbeszakított beszélgetések. Elképzeltem már százszor azt is, hogy egyszer ez majd megtörténik és lehullik minden álarc. Tudtam, hogy el fog jönni, legyen most bárhol.

Az ajtó egyszer csak kinyílt. Az ajtó, amit korábban lakatokkal zártam, megelőzve azt, hogy újabb rossz embert engedjek be a kuckómba. Nem nyitottam ajtót, mégis jött. Ott volt és csak mosolyogva nézett rám. Pontosan úgy, ahogy én rá. Majd elhangzott a kérdés: Na jössz?

Ugyan a válaszom még el sem hagyta a számat, de a lábam már indult. Már ott is voltam, mellette, ahol olyan volt, mintha ezer éve lennék. Feltettem volna a nagy kérdést, hogy egyáltalán miért jött be az ajtómon, hogy talált meg és ugyan, hogyan volt ehhez mersze? Akár ki is dobhattam volna, de a választ már pontosan tudtam, csak nem akartam még elhinni. Bizonytalan lelkem biztosat remélt és ha már ilyen csúnyán rabjává váltam, kíváncsian vártam a végét.

Annak ellenére, hogy én vagyok a „semmi sem tart örökké” gondolat nagykövete, azonnal tudtam, hogy ebbe akkor is bele kell ugranom. Felhagyni minden túl gondolt és agyon filozofált gondolatommal az életről, a szerelemről, arról, hogy mi lesz holnap. Hiszen ezernyi tévhittel éltem együtt hosszú időkig, közben néha csak lehetőséget kellett volna adnom a dolgoknak.

Az érzés, amiben most vagyok talán leírhatatlan. Talán meg tudnám fogalmazni, de azt hiszem itt az ideje csupán megélnem. Megélnem az érzést, éreznem az ölelést, elmondani azt, amit eddig nem. Bevallanom azt, hogy Ő lett a kedvenc érzésem.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!