New Orleans, a zene városa

Már a cím közhelyes, gondolhatják. Pedig higgyék el, nem az. Az egész városban szól a zene, és nincs olyan műfaj, amivel egy ötnapos tartózkodás során ne találkoztam volna. Aki egy kicsit is szereti a jazz, a blues, a funky vagy bármelyik más modern műfaj dallamait, nem akar innen továbbállni. De menjünk szép sorban.

Víz alatt

Ahogy ereszkedik a repülő egyre sűrűbb a felhőzet, földet éréskor már szinte összeér az esőfüggöny. A repteret elhagyva még a taxiból is alig látok ki, végül mégis megpillantom a város felhőkarcolóit, majd feltűnik a település egyik szimbóluma, a Mercedes Superdome jellegzetes épülete. Felrémlik egy kép előttem. Tizenegy évvel ezelőtt a híradókban sokszor láttam ezt az épületet, ide menekítették ki a lakosság fedél nélkül maradt részét a Katrina hurrikán pusztítása után. Az amerikai történelem egyik legnagyobb természeti katasztrófáját – Barack Obama elnök megfogalmazása szerint „ember okozta katasztrófáját” – a város a mai napig nehezen heverte ki. A hivatalos statisztika szerint 1833-an haltak meg, de taxisofőröm állítja, hogy majd ötezren is odaveszhettek. Az az út is víz alatt volt, ahol most épp a dugóban araszolunk a híres Canal Street felé, mint ahogy a város 4/5 része. Az említett Superdome-ba 14 000-en menekültek, ám később 30 000-re duzzadt azok száma, akik iszonyatos körülmények között töltöttek el itt hosszú napokat, úgy, hogy végül még a Nemzeti Gárda is ideköltözni kényszerült. A településen ekkor áldatlan állapotok voltak, nem volt ivóvíz, sem áram. Az amúgy is párás levegőjű városban a sok víz miatt még forróbbá vált a klíma, a trópusi időjárás mellett a sok szemét miatt betegségek ütötték fel a fejüket. Sajnos a kormány beavatkozása sok kívánnivalót hagyott maga után, igazi káosz uralkodott itt. De ahogy tisztul az ég és eláll az eső, az emlékek is halványodnak.

Francia elegancia és zene

Sofőröm a Canal Street-en a J.W. Mariott szálloda impozáns homlokzata előtt áll meg, itt egy csodás szobát kapok, melynek ablakából a híres utcára és a mögötte húzódó francia negyedre látok. Ez az ismert sugárút választja el ugyanis a Vieux Carré-t, azaz a történelmi francia negyedet és a Central Business District-et, azaz az üzleti negyedet. Az egyik oldalon a franciaerkélyes, színes házak, a másik oldalon a magas felhőkarcolók, középen a híres piros villamos, amivel néhány megálló, és máris a Mississipi partján vagyok. Ez az a folyó, amelynek az eredetileg francia város gazdagságát köszönhette. New Orleans-t a Compagnie du Mississippi alapította a csitimacsa indiánok által lakott területen a XVIII. században. Később a spanyolok birtokába került, és a fennhatóságuk alatt volt egészen 1801-ig, amikor ismét a franciák jöttek. A város legismertebb része, a francia negyed őrzi leginkább ennek az időszaknak az emlékét. Végül Napóleon eladta a területet az Egyesült Államoknak. A déli városok közül New Orleans volt az, ahol a legtöbb rabszolga dolgozott a település határain kívüli cukornád és gyapotültetvényeken. A hosszú ideig tartó rabszolgatartás miatt nagyon erős a kreol hatás, és nagyon sok családban beszélnek franciául is a mai napig. A Canal Street mögött tehát eljutunk a francia negyedbe, ahol színes, kétemeletes házak közt sétálva élvezhetjük a XVIII. századi hangulatot. Néha elcsattog egy városnéző konflis, a házakban kis éttermek üzemelnek, ahol mindenütt élő zene szól. Az egyik helyen négyfős banda játszik rock balladákat, amott egy jazz zenekar virtuózait hallgathatom, majd végül egy kis étteremben egy japán hölgy játszik elektromos hegedűn, igazán nem mindennapi élmény!

Valami Amerika

Egy kicsit odébb már a híres Bourbon Street-en sétálok, ahol mintha egy egészen másik világba csöppentem volna. Bár a zene itt is szól, a hangulat mégis egészen más. Az utcán hömpölyög a tömeg, az afrikai dobosok adják az alapritmust, az egymást érő kocsmákból és striptease bárokból pedig egészen más hangok szűrődnek ki. Az egyikben kemény rockot hallgatnak a kiöregedett tetovált hippik, egy másik „szórakozóhelyen” techno zene bömböl, és az asztalon is táncolnak az igen alulöltözött fiatalok, akik persze már egyáltalán nem szomjasak, pedig még csak délután négy óra. De itt az emeleti bárokban is megy a buli, a színes gyöngyöket viselő mulatozók a franciaerkélyekről locsolják a sört és dobálják a gyöngysorokat. Ez itt általános vonás, a bulizók nyakában sok színes gyöngysor, minél nagyobb a mulatság, annál több a gyöngy…

Az utca talán legautentikusabb kis éttermében, a Musical Legends Parkban – ahol Fats Domino is játszott – illik megkóstolni a helyi porcukros meleg fánkot, vagy, ahogy itt hívják a francia beignet-et. Kívül ropogós, belül lyukacsos, így semmiségnek tűnik, de a látszat csal, nem könnyű édesség. Persze a nassoláshoz itt is élő zene dukál, egy amerikai jazz zenekar szolgáltatja a talpalávalót.

Sajnos a csodás hangulatot egy furcsaság rontja. Ez pedig az a csatornaszag, ami meglepő módon mindenütt „tetten érhető”, nemcsak a hírhedt Bourbon Street-nél. A Valami Amerika c. film jut eszembe: „Büdös város, vagy bűnös város?” A Canal Street-től távolabb a Garden District-ben gyönyörű környezetben találjuk New Orleans villanegyedét. Itt egymást érik a milliódolláros, legtöbbször francia stílusban épült villák. A piros villamossal is eljuthatunk ide, ahol többek között Sandra Bullock is fenntart egy impozáns francia palotát.

A Mississippin egy vérbeli amerikai élményben lehet részünk: felszállhatunk egy klasszikus gőzhajóra, a Natchez-re, amely az 1925-ös Virginia és Hudson hajók alapján készült. A fedélzetre lépve megelevenedik a századforduló Amerikája, a szalonban jazz zenekar játszik, a háttérben a nagy piros lapátok forognak. A hajón ebédelhetünk is, de vacsoránkat is elkölthetjük itt. Az enyhén menza jellegű menüt senkinek nem ajánlom!

Méltóképpen akarok búcsúzni a várostól, így partiról partira járok. Az első hely egy patinás étterem, ahol elegáns pincérek szolgálják fel a lazacos szendvicseket, de a fő attrakció egy, a '70-es évekből importált igazi funky zenekar, amely Earth, Wind and Fire slágerekkel nyitja meg a bulit. Egy másik helyen egy soul zenekar lép fel, itt egy afroamerikai énekesnő Whitney Houston slágereit adja elő olyan magas színvonalon, hogy bármelyik tehetségkutató versenyt megnyerné vele. Ennek ellenére a legérdekesebb koncertet az a jazz zenekar tartja, melynek tagjai nagyjából 80 évesek. Egy igazi nyugdíjas „banda”, akik elképesztő színvonalon és vehemenciával zenélnek, körülöttük szinte megáll a levegő. Nehéz leírni ezt az élményt, de ez az igazi New Orleans!

Almásy Gyula

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!