Nem értesz és én sem értelek

Tudod, hogy mennyire szeretlek. Ez nem vita tárgya, nem ingott meg az érzelem, eközben te is nagyon szeretsz, ezt pedig én tudom.

Mégis mintha a falnak beszélnék napról napra. Furcsamód te is ugyanezt a véleményt formálod a velem való kommunikációról. Nem bírom elviselni, hogy a szavaim lepattannak rólad és célt nem érve puffannak a porban. Te pedig szemrebbenés nélkül továbbra sem érted a mondandóm lényegét.

Problémám van, addig eljutottunk és neked is problémád van. Én sem értelek meg téged, hiszen elnyomja dühöm ezt a részem. Azt persze számításba sem veszem, hogy valószínűleg benned ugyanez zajlik le.

Önző és buta módon csakis saját magunkat akarjuk megértetni a másikkal, de egyikünknek sem jut eszébe értően, teljes figyelemmel, feldolgozni a hallottakat és arra reagálni. "Igazad van, DE", "Én értem, DE", ezek a mondatok mind csak azt sugallják, hogy nem érjük el a célt. Azt a fázist, hogy halljuk és megértsük egymást. Az ajtó csapódik, a szavak elnémulnak, és gondolat formájában üvöltik tovább néma csendben a fájdalmat.

Hihetetlen, hogy így itt hagytál. Hihetetlen, hogy így kiprovokáltam, hogy itt hagyj. Így, egyedül, a csendben már bánom, nagyon bánom, hogy nem hallottam a felém küldött szavakat. Nem vagyok én buta, érthettem volna őket, de nem akartam.

Lehet, hogy ez az a bizonyos önérzet, amiről mindenki beszél, ami megölheti a kapcsolatot. Amikor fontosabb elem az, hogy igazam legyen, hogy földbe döngöljem az önérzetet, mert bántottál, mint az, hogy megbeszéljük a dolgot és a szerelmünk mindenek előtt álljon. Azt akarom a lelkem mélyén, hogy alázkodj meg előttem, kérd a bocsánatom. Azt akarom, hogy érezzem azt, hogy neked fáj az én fájdalmam. Azt persze észre sem véve, hogy az én fájdalom csak az ok, az okozat az, hogy én visszatámadtam és így már mindkettőnknek fáj. Sokat javítottam a helyzetemen igaz?

Már úgy sajnálom. Visszamennék, és azt mondanám, hogy ülj le mellém és add ki magadból, csak mondd el. Figyelnék és válaszolnék, félretenném saját magam. Csak azután következhetek, hogy te már voltál. Így visszafelé haladva megoldanánk.

Meg is fogjuk! Hiszen szeretlek, és te is szeretsz. Ígérem más lesz, a felismerés nagyon fáj, szembe kell nézni a hibával, amit elkövettem, de már tudom hol a hiba, így meg tudom oldani. Érsz ennyit nekem, ennél jóval többet is. Nem a csendet akarom társnak, hanem téged. Egy nézeteltérés sem jelenthet annyit, hogy elveszítsem a célt. Ami a kapcsoltunk építése és megtartása és itt ketten vagyunk, nem lehetek önző, így nem leszek önző.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!