Ne szeress olyannak, amilyen vagyok. Láss bennem többet!

Aki szeret, az látja a hibáimat, de nem hagyja azokat egészen rám, nem keres holtomiglan mentséget a gyengeségeimre és botlásaimra. Aki szeret, az nem a cinkosom, a bűntársam a gyengeségben, a passzivitásban, az ígéret megszegésben, a bénult tétlenségben, hanem sokkal feljebb, és sokkal messzebbre néz, mint ahogyan én szemlélem magam bátortalanul a tükrömben.

Nem hagyja, hogy sötét óráimban magammal rántsam, hogy lehúzzam, hogy olyan életet erőszakoljak rá, amire ő sem, én sem vagyunk hivatottak. Aki szeret, az okosan tudja kezelni ezt a furcsa kettős látást, hogy kétféleképpen lehet értelmezni engem, látja az esetleges meghasonlottságomat, a motiválatlanságomat, a megrekedt, stagnáló, útkereső énemet, és lát egy gyönyörű másikat, egy olyat, aki lehetnék.

Nem olyannak szeret, amilyen most vagyok, mert ez nem én vagyok, ez csak egy szűk kényszerjelmez, amiben feszengek, és kényszeredetten vigyorgok, mert azt akarom, elhiggye, hogy minden rendben. Aki szeret, az nem legyint ilyenkor rám, nem fordul be a sarkon, és nem hagy lógva, hanem ott marad, mert menekülni, lelépni a helyszínről bárki tud, de aki szeret, és ismer, azt nem ilyen fából faragták. Az nem sokáig hagyja, hogy rejtegessem a kincseimet, azt, aki lehetnék, az sokkal többet lát meg bennem, mint amilyennek hazudom magam.

Aki szeret, azt akarja, mutassam többnek magam, mert több is vagyok. Az kimondva, vagy kimondatlanul azt üzeni, hogy igyekezzek, mert ő is igyekszik, mert fontos neki a mi kettősünk, és megtesz mindent érte, erőn felül működteti, de egyedül van, elfárad benne, ha nem segítek. Aki szeret, az látja, hogy milyennek kellene lennem. Ezek nem lelket nyomorító, lábujjhegyen, csendben lopakodó, önző elvárások, hanem apró, mégis fontos dolgok, amiket megteszünk a másikért. Az elvárások kinyírják a spontaneitást, az őszinte, ösztönös mozdulatokat egymás felé, csak kritizálnak, felrónak, és meg akarnak változtatni. Elfedik a varázslatot, nem szemlélnek csodálattal, nem gyönyörködnek tökéletlenségünkben, senki nem örül bukdácsoló létezésünknek, és senki nem szeret minket önmagunkért.

1 / 2. oldal

Következő

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Király Eszter

A párkapcsolat tartja elénk a legélesebb, leghitelesebb tükröt önmagunkról. Megláthatjuk benne saját pompánkat is, de a hiány mindig jéghidegen fog arcul csapni. Belenézni abba a tükörbe, amit a társad tart neked mindig nehéz. Elfuthatunk a saját tükörképünk elől, és megpróbálhatunk olyan látványt találni, ami megfelelő, amit el tudunk viselni, de bárkihez is szaladunk, csak saját magunkat fogjuk látni benne. A tükröt dühödten, össze lehet törni, de eljuthatunk olyan szintekre, ahol képesek vagyunk önkritikával, önismerettel szemlélni a gyengeségeinket, így a kapcsolatunk réseit, hibáit is. Ebben a felismerésben, és fejlődésben segítek az írásaimmal. Cikkeim a párkapcsolati témákon túl érintik a női-férfi szerepegyensúly fennmaradásának, és a hagyományos értékek megőrzésének fontosságát is.