Felnőttkori emberi kapcsolataim csak lazák, felszínesek, eltünedeznek fokozatosan, mint a legyek az édes nyalánkságról, amikor minden nedűt kiszívtak már belőle. Mit tegyek velük? Dobozoljam be őket? Rakjam fel őket a kamra polcára, és szedjem le őket újra, amikor a érdek, az érzelemmentesség, a sekélyesség kiszáll ebből a világból, és az őszinteség, a tiszta érzelem már nem lesz ritka madár?

A felületesség, a hiteltelenség, a feslett lelkűség megszállta ezt a kort, mint démonok a beteg, elárvult testet, és most zúz, tombol, az emberi kapcsolatok illékony érdekkötelékek lettek, a szerelmek csak ideiglenes, sebgyógyító ámokfutások, aztán, ha egyikünk megnyitja a szívét, akkor kész, vége, kezdődik a héjanász, a seveledsenélküled, a sok lelki szadomazo pillanat. Kell ez nekünk?

                         

Akkor inkább szívet zárok, és semmiségeket, üres frázisokat, hazugságokat puffogtatok önvédelemből, hogy ó, én remekül megvagyok egyedül is, nem kell nekem társ, legyél szabadidőpartner, barát extrákkal, vagy akármi más, de nézd, szögesdróttal védem a szívem, ne is próbálkozz. És állunk egymással szemben, szárnyszegetten, nézzük egymást, és egyre többen vagyunk, akik azt hisszük, valamiért sosem lehetünk boldogok. A boldogság hírnöke időnként körém settenkedik, rám szórja tündérporát, vállamra teríti puha-meleg takaróját és amikor végre ragyogni kezdenék, éppen átmelegednék, akkor lerázom a tündérport, minek ez nekem, hisz úgyis szárnyszegett vagyok. Kezemet a szemem elé tartva kételkedem, ellenérveket sorakoztatok és káprázatnak hiszem mindezt, a törött szárny nem emel fel, a földön maradok, higgadt maradok, hidegfejű maradok.

Valaki mégis kézen foghatna, és a tiszta érzések varázsgömbjén át megmutathatná milyen másfajta világ lehetne ez. Lelkem befagyott tavára szíveket rajzolhatna, velem ragyoghatna, őszintén, szépen, szétkaszabolt múltunkkal, sebeinkkel is gyönyörűnek látna, álmokat dédelgetne, és nem akarna többé elmenni onnan, ahol én vagyok. Valakinek egyedül én lehetnék a fontos. És megragadnám őt a ruhájánál fogva, és az arcába kiabálnék minden eltitkolt fájdalmas igazságot, aztán rengeteg szépséget, amitől neki majd elkerülhetetlenül kötődnie kellene, ragaszkodnia, és ölelésre kellene tárnia a karját. A helyből otthont csinálnánk, család lennénk, kiszíneznénk közös életünk vásznát, átitatnánk önmagunkkal, tiszta érzésekkel, szerelemmel. A hely ahol most meghúzom magam végre egyedi lenne és szerethető, közös képek lennének ott, és szétdobált játékok, előszobában hagyott magassarkúk, csonkig égett gyertyák a hálószobában, és vacsoramaradék az asztalon, kanapé alá gurult fontos tárgyak, és aranybarna szőrű, kedves kutyák.

• elköteleződési problémák kötelékfóbia párkapcsolat

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!