Léket ver közénk a füst
Isten őrizz, hogy ez a írás arról szóljon, hogy minden dohányos pszichésen fejletlen, önkárosító barom, a társadalom rákos daganata, és a dohányzást be kellene tiltani. Én ugyan soha nem dohányoztam, de nem is próbáltam lebeszélni senkit sem arról, hogy ezt tegye: hiszek abban, hogy mindenki maga dönti el, mit tesz az életével, és nem helyes, ha még a hozzám legközelebb állók is miattam, és nem maguk miatt szoknak le.
Láncdohányos közegből jövök, tucatnyi gyerekkori fotóm akad, amin anyám és nagynéném – mindketten egészségügyi dolgozók, mintha ez számítana – púpozott hamutál mellett szívják a bagót télen, zárt ablaknál a kis panelben, miközben mi – gyerekek – ott játszunk a lábuknál. Akkoriban, a 90-es évek elején, nem volt divat kimenni cigizni, és senki sem beszélt arról, hogy a gyerekekre sincs jó hatással a passzív dohányzás. Aztán anyám meghalt tüdőrákban, nagynénémnek pedig borzalmas kínok között szakadt darabokra a tüdeje.
Talán érthető, de soha nem éreztem késztetést arra, hogy akár egyetlen cigarettát is elszívjak, pedig röviddel azelőtt lettem tizennyolc, hogy a dohányzást törvény kezdte volna tiltani a 18 éven aluliak számára. Emlékszem, a szigorú Dobó téri középiskolai lánykollégiumban, ahol egri diákként laktam – ahol 16:20-as kimenő volt, majd két dupla szilencium este 9-ig, aztán villanyoltás, tehát finoman fogalmazva sem nevezhetjük liberális szemléletű intézménynek – külön dohányzószoba volt minden emeleten, amit a bagós kamaszok takarítottak. Pöfékelt hát a legtöbb gimis osztálytársam, szobatársam is, akkoriban ez természetes volt.
Először a tengerentúlon láttam, hogy a társadalom devianciaként kezeli a cigarettázást: Amerikában már 1998-ban nagyon szigorú törvények közé szorították a bagózást. Hatalmas jövedéki adó és áfa, sokkoló fotók és szövegek a csomagoláson, nulla cigireklám és dohánymegjelenítés a tévéműsorokban, és rengeteg törvény: oktatási intézmény többszáz méteres körzetében nemhogy rágyújtani, dohányterméket árulni is tilos volt, az éttermekben pedig nyoma sem volt dohányzó asztaloknak, menjen csak ki sétálni egyet, aki pöfékelni akar.
Akkor világosodott meg előttem, hogy ezt így is lehet, és nagyon tetszett ez az attitűd. Békében, füstmentesen üldögélhettem a suliban, a plázában, az éteremben, és ami a legjobb az egészben: a koncerteken és a bulikban sem kellett attól tartanom, hogy az esemény végére kilyuggatják a felsőmet a mögöttem-mellettem vadul csápoló-táncoló dohányosok, vagy épp a csupasz hátam lesz tele kis piros pöttyökkel. Mikor hazajöttem, lelkesen meséltem az itthoniaknak, hogy a messzi Ámerikában a bagózás van kitiltva mindenhonnan, és nem nekünk kell kiszorulni, ha levegőt akarunk. Furcsán néztek rám. A többség ezt az ezredforduló előtt nem értette, felháborítónak találta.
Még hat-hét évnek kellett eltelnie, amíg nálunk is megjelentek a közterületen és vendéglátóegységekben történő dohányzást szigorító törvények, amelyek akkoriban a társadalom dohányos többsége számára a személyi szabadságot korlátozó intézkedésnek tűntek: beleszólnak az életünkbe, Nagy Testvér figyel, elveszik tőlünk ezt a keveset is, mi jöhet még, rablánc??? Nem mondhattam ki, de örültem: mostantól tényleg be lehet ülni akárhova egy italra – akár falun is! – , úgy, hogy nem kell hajat mosni utána, és nem lesz büdös az összes ruhám napokra? És még levegőt is fogok kapni rendesen, végig?
Aztán jött a nemzeti dohánybolt-rendszer, azt azért láttam már az elején, hogy ez érdek és politika, kevesebben dohányozni emiatt nem fognak. Bődületes baromságnak tartom, hogy a kis- és fiatalkorúak még csak be sem léphetnek, hiszen hiába hagyja kint a babakocsit anyu-apu az épület előtt – kockáztatva a gyerekrablást – , ha egyszer úgyis a gyerek közelében fogja aztán elszívni a doboz tartalmának legalább felét, így a kisded jóval közelebbről megismeri a cigaretta valódi természetét, mint azt a boltban – a képek alapján – tenné. Álszentség köbön, amiből megint csak a húsos fazékhoz közelebb ülők profitálnak.
Most úgy állunk, hogy a családban van láncdohányos szekció, napi két-három dobozos cigarettaigénnyel. Ennél a mennyiségnél már nem mész ki cigizni, hiszen akkor télen-nyáron az erkélyen, udvaron lennél, tízperces szünetekkel, és így – négy-öt ember esetén – az egyetlen nemdohányos kényszerül alkalmazkodni, vagyis bizonyos időközönként elhagyni a helyiséget, hogy legyen egy kis friss levegőn töltött idő is, amikor a tüdő már nagyon telítődik, a torok már nagyon kapar.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
null
Szólj hozzá a cikkhez