A legszebb őszi nap volt, amire valaha emlékszem. A nap csak úgy szórta a szikráit, finoman cirógatott. Nem az a perzselő szúrás, amit forró nyarakon lehet érezni a meztelen a bőrön. Még a napszemüvegemet is levettem, mert érezni akartam minden sejtemben a melegséget és elraktározni legalább az emlékét a fagyos téli éjszakákra. Elég volt egy puha pulóver, kabát sem kellett. Leültünk egymással szemben egy kávéház teraszán. Ez is micsoda dolog, október végén, kültéri teraszon henyélni. Ő kért egy pohár rosét, én egy csésze cappuccinót. Na igen, a délutáni alkonyban, a nap végét ő már roséval, én az este kezdetét kávéval ünnepeltem.

Elővettem egy doboz cigarettát és rágyújtottam. Elkaptam méltatlankodó pillantását, mintha egy pár évvel ezelőttig nem szívott volna el napi egy dobozzal.

- Miért gyújtasz rá? Nem ilyennek ismerlek.

Kötözködő hangulatomban voltam.

- Milyennek?

- Olyannak, aki csak azért rágyújt, hogy engem bosszantson.

- Néha túl sokat képzelsz magadról. Hozzáteszem ez nagyon is imponál más körülmények között, de ennek a szál ciginek semmi köze nincs hozzád. Feszült vagyok, jól esik, elszívom. Ennyi. És különben is. Nem ilyennek ismersz? Milyennek ismersz te engem?

- Kedvesnek.

- Érdekes. Te kedvesnek ismersz. Ezt látod bennem, ezt emeled ki elsőként. Anyám látta bennem a szépséget, születésem pillanatától fogva. Apám látta bennem a tehetséget, azt is, amihez nincs és soha nem is lesz. Az első szerelmem látta a meztelen valómat. Töröld le a pajzán vigyort a képedről, ne légy komolytalan. Gyengeségekről, félelmekről beszélek, nem pucérkodásról. A családom legtöbb tagja látja bennem az ambíciót, míg egyesek csupán egy pesti, az orrát fennhordó libát látnak. Nézz szét ezen a téren. A lány a macskás pulcsiban, ő hitt és hisz bennem. Mindig minden körülmények között. A hosszú, barna hajú nő, aki a térképpel bajlódik, ő szeretni valónak tart. Ez itt mögöttem túlzóan kritikusnak gondol. A mellettünk lévő asztalnál, a kávézó nő, ő sok mindenben önmagát véli látni bennem. A pár, akik kézen fogva sétálnak. Látod őket? Nem, nem akik veszekednek, azok nem is fogják egymás kezét. Akik fagylaltot esznek. Ők a végtelen erőt látják bennem. A bicikliző, szőke göndör férfi őszintének és megbízhatónak ismer. Látok még arcokat. Valaki sértődősnek, okosnak, szarkasztikusnak, viccesnek, érzékenynek, keménynek, ijedősnek vagy akaratosnak tart. Valaki a csábítót, valaki az elhivatottat, valaki a lustát látja bennem. Ott egy csapat fiatal. Közülük sokan mondanák, hogy idegesítő, kreatív, bájos, nagyszájú, szétszórt vagy éppen módfelett hűséges vagyok. Furcsa dolog ez az ismerlek, nem ismerlek kérdéskör. Középiskolás koromban úgy éreztem két arcom van. A gimiben én voltam az örök vidám, mosolygós, vicces lány, a színjátszó körben pedig mindig az érzelmes, a fájdalmas, a komoly, a nehéz sorsú. Úgy éreztem mindkettő én vagyok egyszerre, de nem tudom összehangoltan, együtt megmutatni mindkét arcomat. Aztán felnőttem, végül megismertem önmagamat és ma már sikerül. Egy arcom van, nem érzem, hogy különböző társaságok másmilyennek ismernének. Mégis, látod, ahány ember, annyi benyomás és gondolat rólam. Akár homlokegyenest különbözőek. Pedig mindenkihez egy nyelven beszélek, sokakhoz teljesen azonos szavakat intézek. Talán azért van mindez, mert minden, amit látnak és gondolnak, az valójában mind én vagyok. Mindenből ott van bennem egy kicsi. Vagy nem is olyan kicsi. Ez elgondolkodtató. Ki az ember? Az, amit önmagáról hisz, vagy az, ahogyan mások fejében él? De hát mindenkinek a koponyájában, más kép él, másképp él, akkor őszintén mondd meg, kik is vagyunk valójában? Az vagyok, amit én gondolok? Vagy amit te? Amit ő? Előfordult már veled, hogy rájöttél bizonyos helyzetekben más jobban ismert, mint te önmagadat? Hogy ő már előre tudta, amit te még nem is sejtettél? Velem igen. Különös dolog ez. A hétköznapokban sziklaszilárd elképzelésem van arról, hogy ki vagyok, mit akarok, hova tartok. Aztán egy pillanatra próbálom meg felvenni saját elmélkedésem fonalát, és máris elvesztem. Talán olyan ez, mint a boldogság. Nem lehet elérni. Hiszen, az maga a boldogság, hogy keresed. És olyan pontja sincs soha az életnek, hogy igen én, én vagyok, megvan végre az “önmagam”! Még magunk előtt is rejtély, hogy kik is lehetünk, ha az élet átrendezi a díszletet körülöttünk. De tudod mit? Most kedves leszek, mert szerinted úgyis az vagyok. Elnyomom a cigit.

- Elnyomod, mert már a szűrőt szívod.

- Jaj ne légy már ilyen akadékoskodó, nem ilyennek ismerlek! A szándék a fontos.

                                                                                                                                            Krajnyik Cintia

• lélekhangok novella

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!